„Itt sorvadok az aradi várban...”

    Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy általános és szisztematikus megtorló és megfélemlítő akció vette kezdetét. A bécsi udvar I. Ferenc József osztrák császár jóváhagyásával eldöntötte: minden magyar felkelőt személyesen von felelősségre, aki az eltelt másfél év alatt akár polgári, akár katonai szerepet vállalt Magyarország függetlenségi harcában.
    Először is a jogi alapot kellett megteremteni, összeeszkábálni, hogy ez a bűntető eljárás indokolható legyen. Nem lehetett Magyarország és a világ szemébe mondani, hogy a bosszú és megfélemlítés legfőbb oka, hogy egy ország kis híján kitört egy monarchikus birodalom fennhatósága alól….
A megtorlás legfőbb indoklása Európa felé természetesen az 1814-15-ös Bécsi Kongresszus lehetett, amelyben az európai nagyhatalmak megerősítették Ausztria fennhatóságát Magyarország felett, s ahol szóba sem került Magyarország, mint független állam léte, lehetősége. Az orosz cár segítőkész beavatkozását szintén ez az egyezmény indokolta, hogy az európai status quo-n sérelem ne essék.

    A forradalom- és szabadságharcban tevékenykedő magyarok fejére olvasható bűnök közül legfontosabbak az 1848. október 3-án kiadott olmützi királyi kiáltvány és az 1849. március 4-i „Olmützi Alkotmány” semmibevétele volt, természetesen az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat és a Habsburg-ház trónfosztásának pártolásával együtt. 
    A császári udvar bosszúszomját külön növelte, hogy a magyar főhad az oroszok és nem az osztrákok előtt kapitulált a világosi síkon 1849. augusztus 13-án. Nem feledték emellett hűséges alattvalóik: gróf Franz Lamberg cs. kir. altábornagy, gróf Theodor Latour cs. kir. táborszernagy és gróf Zichy Ödön magyar nagybirtokos forradalmárok által történt kivégzését sem.

    A büntetések végrehajtásával az osztrákok nem vártak a világosi fegyverletételig illetve a harci cselekmények 1849. október elejei teljes elültéig. A cs. kir. csapatok 1849-i nyári keletre, délkeletre nyomuló sikeres offenzívájának előrehaladtával a főparancsnok Julius Haynau táborszernagy azonnal elrendelte több magyar hadifogoly és polgári személy, közöttük papok kivégzését. Így esett áldozatul Pozsonyban 13 „lázadó”, közülük legnevezetesebb talán báró Mednyánszky László őrnagy. Haynau seregének Világosig való előrenyomulását további kivégzések, fogságba vetések kísérték.

    Világos után a megtorló intézkedések a legközelebbi nagyvárosban: Aradon összpontosultak. A fegyverletétel után 4 nappal, 1849. augusztus 17-én adta át a várat Damjanich tábornok az oroszoknak, és attól a naptól kezdve lesz a hadifogoly szabadságharcos katonák és polgári személyek gyűjtő, elosztó, ítélő, és szenvedő helye az aradi vár. Rövid idő elteltével egyértelművé vált, hogy Arad a katonai számonkérés központja lesz, a polgári „bűnösöket” az ország több helyére szállították és koncentrálták, legfőképpen Pestre.
    Aradon az első hadbírósági kihallgatások már 1849. augusztusában elkezdődtek, az utolsó hadbírósági ítéletek 1850 márciusában születtek meg. Nem így az ország sok helységében lefolytatott polgári perek és büntetések. Nem túlzunk, ha kijelentjük: az 1867-es Kiegyezésig a perek, kivégzések, börtönbe zárások, emigrációk, nyomozások, emberek nyom nélküli eltűntetése, minden népréteg lelki és testi fenyítése szünet nélkül tartott. A Kiegyezésig tökéletesen kiépített besúgóhálózattal, megfelelő megtorló szervekkel rendelkező magyar hon épült fel, minden monarchia-ellenes gondolatot, tettet csírájában fojtva el. Sikerrel járt a magyarság gerincének megtörése 1849 és 1867 között…. hatását mind a mai napig érezzük.
    Pontos statisztikát nem lehet készíteni e korszak megtorló hadjáratáról. Csak legvalószínűbb adatokra lehet támaszkodni. A 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc után az összes kivégzettek száma 120 körül lehetett. 5 és 10 ezer között a hosszabb-rövidebb időre bebörtönzöttek száma. A cs.kir. hadseregbe kényszerbesorozásra került kb. 50 ezer (!) ember.

    E tanulmány szerzője az Aradon fogva tartott személyekkel és fogságuk történetével foglalkozott részletesen. Arad várába a szabadságharc honvédseregének legtöbb tisztje, törzstisztje bekerült fogolyként, kivéve az emigráltakat és a komáromi vár állományát. A fogva tartottak ottlétének minősége és ideje sokféle volt.
    Egy nagy csoportot kitevők azok a katonák voltak, akik a különféle helyszíneken történt fegyverletételük után az aradi várba kísérték őket, sorozóbizottság elé állításuk után besorozásra kerültek a cs. kir. hadseregbe, eskütételük után azonnal indítva őket új állomáshelyükre. A procedúra ideje körülbelül egy-másfél hétig tartott. Ezen katonák száma több ezerre tehető.
    A legnagyobb csoportot a vizsgálati fogságot szenvedők tették ki, akik ellen Aradon hadbírósági eljárás indult. Minden várba zárt személy kezdetben vizsgálati fogoly státuszba került. A vizsgálati fogság jogilag még nem számított rabságnak. Akiket közülük az eljárás után szabadon bocsátottak, azok is már általában több hónapot töltöttek a várban, ítéletük kihirdetéséig. Ugyanakkor nem törvényszerűen Aradon álltak a bíróság elé, hanem tovább is vihették őket. Sokat a vizsgálati fogságot szenvedők közül azután besoroztak, felmentettek, illetve rangjuktól megfosztottak, nyugdíjba helyeztek vagy visszavettek a cs.kir. hadseregbe.
Voltak néhányan, akiket az osztrák birodalom területéről kiutasítottak és voltak, akik a várban vizsgálati fogságban haltak meg, hadbírósági tárgyalásuk, ítélethozataluk előtt.
Voltak, akiket a bírósági tárgyalásuk után kivégeztek.
    A legtöbb elítéltet azonban börtönbüntetéssel sújtották, általában vagyonelkobzással kísérve. Ők hivatalosan várfogságra ítélt rabokká lettek, sokakat vassal (bilinccsel) súlyosbítva, néhány személynek a legsúlyosabb változata, a sáncfogság jutott osztályrészül. A büntetés letöltésének ideje – az osztrák haditörvények szerint – az ítélet kihirdetésének napjától kezdődött, a vizsgálati fogságban eltöltött időt nem számították bele.

    A szerző „Aradi rabok 1849-1858” című, a rabokról 150 év óta az első összegző tanulmánya szerint az aradi várban mindösszesen 642 fő volt szabadságától megfosztva az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc után. Összetételét tekintve 586 katonatiszt és 56 polgári személy. Ebből nem lett jogerősen elítélt rab különféle okok miatt és szabadon bocsátottak 108 személyt. A foglyok közül 17–et kivégeztek. A vizsgálati fogság alatt halt meg 3 fogoly, 8-an a börtönökben, rabságuk letöltésének ideje alatt hunytak el. 312 fogolyra mértek első fokon halálos ítéletet, gyakorlatilag minden második személyre. A rabok a „szelídítések” után mindösszesen 5174 év jogerős börtönbüntetést kaptak. Sáncfogságra 3 tisztet ítéltek.
    Azon kivégzettek névsora, akik aradi rabként vagy egykori Aradon elítéltként életüket áldozták Magyarország függetlenségéért: Aradon Aulich Lajos tábornok, Damjanich János tábornok, Dessewffy Arisztid tábornok, Ludwig Hauk alezredes, Kazinczy Lajos ezredes, Kiss Ernő altábornagy, Knezić Károly tábornok, Láhner György tábornok, Lázár Vilmos ezredes, gr. Leiningen-Westerburg Károly tábornok, Nagysándor József tábornok, Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes, Pöltenberg Ernő tábornok, Schweidel József tábornok, Török Ignác tábornok és gr. Vécsey Károly tábornok. Pesten br. Jeszenák János kormánybiztos.
    A vizsgálati fogság alatt az aradi várban haltak meg: Josef Bergmann ezredes, Lenkey János tábornok és Soltész György (János) őrnagy.
    Akik elítélt rabként, börtönben haltak meg: Arad várában Csunkó Antal őrnagy, Fodor Imre százados, Sághy Lajos százados, Vermes Ignác őrnagy, míg Munkácson Csatáry Antal őrnagy, Josefstadt-ban Cserey Lajos őrnagy, Pesten Gaál Miklós tábornok, és Kufstein várában Szontágh Frigyes őrnagy.
    A sáncfogságra ítéltek: Beniczky Lajos alezredes, Csutak Kálmán alezredes és Wewera Emil (József) őrnagy.

    Jellemző statisztikai adatként foghatjuk fel, hogy az aradi rabok között 150 fő –hozzávetőlegesen minden negyedik – nem magyar származású volt. Az oka egyrészt, hogy Magyarhon akkor is a sok-nemzetiségű ország képét mutatta, másrészt, hogy valóban volt a magyar forradalom és szabadságharcnak egy egész európai abszolutizmus ellen küzdő jellege.
   A 150 nem magyar rab megoszlása: 74 német, 20 osztrák, 16 lengyel, 12 horvát, 9 szerb, 5 olasz, 4 cseh, 2-2 román, görög, örmény, és 1-1 szlovák, spanyol, francia, svájci származású-illetve anyanyelvű.

    Aradról az évek folyamán sok rabot szállítottak át más börtönökbe: Olmütz-be, Munkácsra, Pestre, Josefstadt-ba, Kufstein várába, Teresienstadt-ba, Königgrätz-be, Komáromba, Temesvárra, Péterváradra, Grazba, Nagyszebenbe.
    Ha annak számát keressük, hogy egy-egy adott évben hány rab tartózkodhatott a várban, nehéz pontos választ adni. Csak megközelítő statisztikák készíthetők, kivált az 1849. év őszéről. A fennmaradt adatok azt mutatják, hogy 1849. szeptember elején ezernél több volt a politikai foglyok száma. Az év végére ez a szám 600-700 körülire csökkent. A létszám 1850 első felében 570, 130 már elítélt rab más börtönökbe való áthelyezése és elszállítása után az év második felében 440 körül volt. 1851-ben hozzávetőlegesen 300. 1852-ben 210, 1853-ban a rabok száma 130 körül mozgott. 1854-ben körülbelül 90 főt, 1855-ben 45-50-et, 1856-ban 40-et, 1857-ben ötöt és végül 1858-ban még két politikai foglyot őriztek Arad várában. Név szerint Longin Wierzbicki őrnagyot, aki 1858. május 16-án nyerte vissza szabadságát és Virágh Gedeon őrnagyot, a kunszentmiklósi születésű vitéz Nádor-huszárt. Ő volt az, aki a legtöbb, mintegy 200-huszárt vezetett haza a szabadságharc megsegítésére 1848 októberében. Virágh, mint legutolsó aradi rab, 1858. június 2 –án kapta kézbe elbocsátó menlevelét. Az ő távozásával ért véget Aradon a magyar szabadságharc utolsó, szomorú fejezete.

    A zordon hírű Kufstein várában még ekkor is szenvedett egy Aradon elítélt rab: Georg von Amsberg volt honvédszázados, a 8. Koburg-huszárezredből. Ő – legutolsó aradi elítéltként – majd csak egy hónap elteltével válik újra szabad emberré, 1858. júliusában.
    Az osztrák birodalom állásfoglalása tehát a statisztikákból egyértelművé válik: az Aradon elítéltek és életben hagyottak közül a legnagyobb bűnösök a huszárokat hazahozó („szöktető”) tisztek voltak, a lengyel Wierzbicki őrnagy, a magyar Virágh őrnagy és a német von Amsberg százados.

Dinyés László - 2006. december

A témával foglalkozó fontosabb könyvek:

Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé (1988)
dr. Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49-évi szabadságharcban (2000)
Kossuth Lajos kapitányai (1988)
Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49-évi szabadságharcban (1-3.kötet, 1998)
Dinyés László: Aradi rabok 1849-1858 (2004)
Dinyés László: Virágh Gedeon 1848/49-es huszártiszt, az utolsó aradi rab élete (2005)
Dinyés László: Ismeretlen 1848/49-es dokumentumok (2004)
Hermann Róbert: Megtorlás (1999)
Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve (1905)
Katona Tamás: Aradi vértanúk I.-II. (1983)
Tóth Gyula: Küzdelem, bukás, megtorlás (1978)