Bútortörténeti kiállítás a Nagytétényi Kastélymúzeumban

Vadászi Erzsébet (az 1987-ben kiadott nagysikerű alapmű, A bútor története szerzője) a Kastélymúzeum néhány jellegzetes értékéről adott leírást Társaságunknak, az október 13-án történt „ínyenc-esti” tárlatlátogatás nyomán

A Nagytétényi Kastélymúzeum valójában bútormúzeum, s mint ilyen, a maga nemében Európában egyedülálló. Kevés helyen őrződtek meg napjainkig a kastély eredeti berendezési tárgyai (például Betlérben az egykori Andrássy kastélyban), sok esetben az eredeti berendezés híján nem mindig odaillő bútorokkal rendezkedtek be (Fertőd-Eszterháza). Esetünkben a Száraz-Rudnyánszky kastély kitűnő hátteret biztosít az Iparművészeti Múzeum par excellence, a magyart is magába foglaló, európai bútor kiállításának a gótikától a biedermeierig. Az asztalos mesterség dicsérete szeretne lenni ez a bemutató, attól a „perctől” kezdve, amikor az épület tetőgerendáit, ajtóit, ablakait készítő középkori ácsokból kiválnak a jóllehet még ács technikával dolgozó „ládások” akik elsőként kifejezetten bútorokat készítenek, s lassan-lassan céhekbe kezdenek tömörülni, mindaddig, amíg szűknek bizonyulnak a céhes keretek, s a megszűnő asztalos céhek helyébe lépnek a 19. század közepétől formálódó ipartestületek.

Ácsolt láda a Nagyszeben környéki Rozsondáról és Morgondáról.

E feltehetően Zsigmond korától készült erdélyi ládák szász templomerődökben hombárládaként, azaz gabonatároló ládaként maradtak fenn. A hégeni erődtemplom padlásán például még ma is közel száz ilyen tárolóbútor található. Ezekbe a ládákba, a templom padlására zsákokban vitték fel a gabonát. Eredetileg, minden bizonnyal kelengyeládák voltak, s az idők során csak funkciójuk változott.

Ácsolt láda Morgondáról

Az ácsolt ládák készítői ácsok, akik a szekercével kidöntött fatörzset megfelelő méretű tönkre darabolják, fejszével négyfelé hasítják, majd tovább negyedelik, míg egyik oldalukon elkeskenyedő háromszög metszetű lapokat kapnak, amelyeknek kéreg felöli részét hornyoló szerszámokkal kiárkolják, s ezekbe az árkokba illesztik a másik hasonló példány keskenyebb élét. Ezek képezik a láda oldalait. A lábazatot alkotó négy függőleges deszka peremeit is kiárkolják és az oldaldeszkákat ezekbe illesztik. A lábakat és az oldalakat fémfúróval átfúrt lyukakba facsapokkal rögzítik. A szintén fa csapon forgó háztetőt imitáló fedél zsalusan egymásba tolt deszkáit két oldal orom tartja egybe. E bükkfa ládákat kezdetben festik, később faragással díszítik.

A morgondai láda lábain és fedelén indafonat fut végig, homloklapján három sávba elrendezett indák, rozetták, zeg-zug vonalba zárt körök váltják egymást. A rozsondai láda már figurális festésű. Két mellső pilaszterén, az antik szarkofágok komponálási módját felidézve, már gótikus fülkében egy-egy szembeforduló, Zsigmond kori öltözetet viselő férfialak áll. Gótikus ruha viseletük is hozzásegíthet a láda datálásához.


Ácsolt láda Rozsondáról

A láda korának meghatározásakor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy eredetileg kelengyeláda lehetett, márpedig a menyasszony, vagy a vőlegény hozományát, amelyet esküvő alkalmával a násznépnek bemutattak nem illett ósdi, használt, régi bútorban prezentálni, hiszen ezzel is a család jó módját, gazdagságát kellett igazolni. A rozsondai láda oldaldeszkáin körbe zárt gyűrűsfarkú állatok szintén körbe komponált koronás királyfigurával együtt jelennek meg. Ez a sas szárnyát két kézzel markoló alakos ábrázolás egyes feltevések szerint még késő hellenisztikus reminiszcenciákat mutató Nagy Sándor ábrázolás is lehet. Hasonlóakkal szír selyemszöveteken is találkozhatunk: Nagy Sándor, aki nemcsak a föld, hanem az ég ura is kívánt lenni, a monda szerint kosarába kiéheztetett sasokat fogott be, akik elé hús darabokat tartott, így azok az égbe repítették az uralkodót.

Németalföldi gótikus ládák a 14. század végétől.

Jóllehet Párizs polgármestere, Étienne Boileau már 1254-ben kiadja a különböző mesterségekre vonatkozó szabályok gyűjteményét (Le livre des Metiers de Paris), amelyben először történik említés „ládásokról”, már kifejezetten bútort készítő mesteremberekről, az ácsoktól törvényesen elvált, már asztalosnak nevezett mesterek önálló céhalapítására itt is csak 1371-ben kerül sor. Említésre méltó, hogy az 1330-as években Liege-ben magyar ácsok dolgoznak, akik a termek gerenda mennyezeteit, kapuit és ajtóit készítik. V. Orbán, az Avignonból visszatérő római pápa palotájának „fusterusai” (famunkásai) Andreas Ungarius, Johannes de Ungria és Michael le Hongre magyar mesterek voltak. Károly Róbert király szolgálatában Lippai Pál még „carpentarius domini regis (király urunk ácsa) volt, Nagy Lajos uralkodása idején 1371-ben Körmöcbányán viszont már asztalos „Tischler Seidlia” működött.


Németalföldi láda, 15. század

Európában –így Magyarországon is– az ács és az asztalos mesterség különválásának lendületet adott a középkor jelentős technikai vívmánya a fűrészmalom. Az asztalos céhben dolgozó mester ugyanis már fűrészelt deszkával dolgozhatott, amely a tömeges bútor előállítás, a nagyobb produkció alapja volt.

A fűrészt már az ókori egyiptomiak is ismerhették, erre következtethetünk egy Krisztus előtti 1475-ből származó thébai festett reliefből, amely a mestert munka közben, fűrészelve ábrázolja. A korai középkorban, Krisztus után, a 10. század végén Theophilus Presbyter is megemlíti Schedula diversarum artium c. munkájában. Jelenlegi ismereteink szerint legkorábban Normandiában állítottak fel először fűrészmalmot, 1204-ben. Azt is tudjuk, hogy a Magyarországon is járt francia építész Villard de Honnecourt is ismerhette azt, hiszen vázlatkönyvében szerepel egy vízikerékkel hajtott fűrészmalom rajza 1235 körül. Augsburgban 1322-ből, Magyarországon, Németprónán 1393-ból vannak adatok fűrészmalom létezéséről.


Németalföldi láda, 1400 körűl

Az asztalos céhben dolgozó mester másik emblémája a fűrész mellett a gyalu. Ezzel a szerszámmal ugyanis a fűrészmalomban előállított szabályos méretű deszkát egyenletes felületűvé tehették az asztalosok. A gyalu is ókori eredetű, Spártában például nem volt szabad használni, mert azzal igényes bútort lehet készíteni, ami elpuhuláshoz vezet.

A fűrésszel és a gyaluval munkálkodó céhbeli mester asztalosbútorait ún. keretbetét szerkezettel készíti. A gótikus templomok bordarendszeréhez hasonlóan, ennél az eljárásnál csak a láda vázát képező keret részek vannak vastagabb fából, amelyeket vékonyabb betétlapok töltenek ki. Ezek a betétlapok az időjárás viszontagságainak megfelelően hőmérséklet ingadozáskor, páratartalom növekedésekor vagy csökkenésekor szabadon mozoghatnak, megdagadhatnak, vagy összezsugorodhatnak a megrepedés veszélye nélkül.
Németalföldön, Franciaországban és Angliában a legfontosabb, szinte egyetlen tárolóbútor a tölgyfából való láda. Vastagabb keretének betétlapjait rendszerint hajlított papirusztekercs, v. redő motívummal díszítették. A redőzetes betétdíszítés (Faltwerk, v. serviette plié) nevét a textilredőzetre emlékeztető mintáról kapta.

Későgótikus nagyfiókos és bölcsős, un. erdélyi asztalok.

A gótika korszakában az európai bútorművészetben északi (Franciaország, Anglia, Németalföld) és közép-európai kultúrkörről beszélünk (Svájc, Tirol, közép és délnémet területek, ide tartozik Magyarország is). Északon főleg a kemény tölgyfát, délebbre a puha, fűrészmalomban előállított fenyőt vagy hársfát használták bútorkészítésre. Erdélyben a jávorfa is elterjedt. A puhafa megmunkálásához különféle vésőkre volt szükség, amelyekkel a falapot a fametszet nyomódúcaihoz hasonlóan kiárkolták, vagyis a mintát a kiemelkedő, domború felületek adják. Ezt a technikát nevezik laposfaragásnak (Flachschnitzerei, v. reief en creu), s ilyen módon készülnek Albrecht Dürer fametszetei is. Dürer egy, a drezdai Landesbiblothek-ben őrzött tollrajzán a nyitott ajtó mögött betekinthetünk a német szobába, amelynek közepén áll a tömör oldalfalakra helyezett asztal, amelynek fiókjához a lap lehúzásával lehet hozzáférni, de Dürer házában is megtaláljuk a korszak másik asztaltípusa, az un. kamerás asztal mellett egy adott helyiségben. Az asztal ez időtájt válik állandó berendezési tárggyá s kerül a tér közepére, hogy mindenki hozzáférjen, vagy a sarokba két falipad közé a német Stube-ban.

A kora középkori Magyarországon még a királyi palotában sem volt stabil helye. A Képes Krónika Zách Felicián jeleneténél azt látjuk, hogy a reggeliző terembe két oszlop közé kárpitot helyeztek, s ez elé került két közönséges bakra állítva a téglalap, vagyis az asztal még itt is provizórikus jellegű, étkezés után szó szerint asztalt bontanak, innen származik szép régi magyar szóhasználatunk. Első írásos emlékünk 1293-ból való itt oztol, 1354-ben Kysaztal, 1395-ben Menssa asstal formában említik forrásaink. Érdekes, hogy magát a bútort készítő mesterembert is Azthalusnak (1454) Astaloschnak (1528) nevezik a szomszéd népekhez hasonlóan, akik szintén asztal szó származékával (mensator, Tischler, stolar) jelölik az asztalost. A kolozsmonostori apátság összeírásában 1457-ben találkozunk Gregorius Asthalgyártó nevével, pár évvel korábbról 1454-ből maradt fenn a már magyarul megnevezett Anthonio Azthalus neve. Középkori falfreskóink, táblaképeink ismeretében elmondhatjuk, hogy nálunk mind a négyszögletes, mind a kerek asztal ismert volt.

Konkrét tárgyi emlékek Magyarországon is csak a 15. századtól maradtak ránk. Két egymásba illő asztaltöredékből Gótika kiállításunkra restauráltuk bölcsős asztalunkat: két kiegészített, rekonstruált talapzaton nyugszik szögben állított, bölcső formájú –innen származik bölcsős asztal elnevezése– alsó tároló része, amelynek oldalfalait kívül lapos faragású gazdag indafonat díszíti. Káva részében, közvetlenül az elhúzható lap alatt egy álfiók található belül pártázatos várfalakat imitáló kiképzéssel. Másik, erdélyi asztal elnevezéséből arra is következtethetünk, hogy Erdélyben volt gyakori –a kolozsvári múzeumban több hasonló példányt is őriznek–, de Felvidéken, Kassán és a betléri kastélyban, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumban (Bártfáról) is találkozhatunk vele.

A nagyfiókos asztalok a bölcsős vagy erdélyi asztalhoz annyiban hasonlatosak, hogy szintén lappal elhúzható un. álfiókjuk van, de nincsen bölcsőszerű alsó tárolórészük, lábuk pedig nem két tömör oldaldeszka, hanem kettős talpon nyugvó, dupla, ékszerű csappal rögzített, összekötővel ellátott lábazat. A legszebb un. nagyfiókos asztalábrázolást Hans Pleydenwurff müncheni képén, Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzésének bemutatásánál láthatjuk.

Marchiai Szent Jakab karosszéke.

Kevés gótikus magyar bútor maradt ránk, mert a folytonos háborúskodás idején nagy számban pusztultak el, vagy kerültek később külföldi gyűjteményekbe régi magyar bútorművészetet dokumentáló darabjaink. Pedig a középkori Magyarországon a bútorok becsesek voltak. Ezt bizonyítja Kiskürthy Péter pere 1430-ból. Kiskürthyt egy szék eltulajdonításáért vádolnak, amelyet egy forintra értékelnek. A tulajdonos nem éri be a pénzzel, ragaszkodik hozzá, hogy saját tárgyát kapja vissza.

A 15. század derekáról maradt fenn egyetlen gótikus karosszékünk, amely a hagyomány, illetve a szék későbbi, latin nyelvű felirata szerint marchiai Szent Jakab guardiáné, Kapisztrán Szent János rendtársáé volt, akit, mint a minorita rend vikáriusát 1435-ben rendelt magához Zsigmond császár, hogy a nagyváradi és csanádi egyházmegyében a huszita tanok ellen működjék. Karosszéke, amely ereklye voltának köszönhetően maradt fenn, az ókortól folyamatosan továbbélő lécvázas szerkesztéssel készült juharfából, ülőlapja fonott faháncs. Szembetűnő a viszonylag magas láb, amely nemcsak a hideg kőpadló elleni védekezésre szolgálhatott. Feltehetően Marchiai Jakab 1726-os szentté avatása alkalmával toldhatták meg, hogy a szerénynek tűnő tárgy méretét ezzel is növeljék. 1846-ban kiegészített támlájának latin felirata szerint e szék Marchiai Jakabé volt, aki a szegedi alsóvárosi templomban egy cellával s cellájában egy asztallal és egy székkel rendelkezett. Az asztalt ostyaadagolás közben felelőtlen rendtársak tönkretették, de a karosszék megőrződött, állítja a felírat renoválója Joseph Dubecz. E karosszék önkénytelenül is egy ismeretlen, talán osztrák festő, az Esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött Evagationes spiritus című képét idézi fel bennünk, ahol a rosszul, a szórakozva imádkozó asszony ül ilyen típusú karosszékben miközben gondolatai tévútra, a szórakozásra, lovakra, hordókra, ékszeres ládikákra terelődnek. A szárnyasoltár táblájának másik oldalán a jól imádkozó szerzetes figurája jelenik meg előttünk.

Puszpángfából faragott francia gótikus fésűk.

A fekvő téglalap alakú fésűk dupla: alsó és felső, bontó és sűrű fogsorral készültek, áttört, mérműves faragással, széleken gótikus ablakrács motívummal díszítettek. Középkori inventáriumokban a fésűket egyházi tárgyak között is megtaláljuk, ugyanis püspökök „felkenésekor” is használták azokat, s így emléktárgyakként is méltónak bizonyultak megőrzésre. A liturgikus fésűk hátoldalán, a két oldalra kihúzható tolózár mögött kör alakú mélyedéseket találunk a szent kenőcs tárolására. Mielőtt oltár elé vezettek volna egy egyházi méltóságot e szent kenőccsel szentelték fel. Amikor a liturgikus fésű átmegy világi használatba szerelmi jegyajándékká válik, menyasszony adja vőlegényének, vagy fordítva.

Elmaradnak a tolózárak mögötti kerek mélyedések, ezeket francia nyelvű ajánló feliratokkal látják el, például: ki hogy szeret, úgy felejt, azért adom, hogy örömödre szolgáljon, fogadd örömmel. Elsőként Magyarországi Klemenciának (Clémence de Hongrie), Magyarországi Mária és Martell (Sánta) Károly unokájának, Anjou Károly Róbert húgának, X.(Civakodó) Lajos második feleségének 1328-as inventáriumában történik említés fésűről, amelyhez elefántcsont tükör is tartozott. Egy középkori francia illemszabály szerint „nagy neveletlenség tükörbe nézni és fésülködni olyan

ember jelenlétében, aki figyel bennünket, s még kevésbé szükséges olyan ember előtt fésülködnünk, akit respektálunk. Így érthető, miért jelenik meg 14. századi gúnyképeken és vanitas (hiúság) ábrázolásokon a tükör előtt fésülködő nemes asszony. A viterbói zárda 15. századi freskóján viszont a hölgy éppen az egyszarvút, a keresztény ikonográfia szerint Mária, a szüzesség és az ártatlanság szimbólumát fésüli.

A korai középkorban a fésűt toilette eszközök, fejvakarók, hajválasztó broche-ok, tükrök kisérték, a fésű valójában komplett tisztálkodó készlet része volt. A fejvakarók és broche-ok a haj elválasztására szolgáltak, s egyben mutatják azt is, a 14. századig miért volt ritka az un. bontófésű dupla fogsorral. A 15. században gyakoribbá váló, precízen megmunkált, aprólékosan részletező, finom, csipkeszerű faragású, geometrikusan szerkesztett motívumokkal ékes dupla fogsorú fésűk esetében a haj elválasztására már szinte kizárólag a ritkább fogsor, fésülésére a sűrűbb alkalmas. Az egykori Jankovich, Ráth és Zichy gyűjtemény faragott puszpángfa fésűi a renaissance szelétől még nem érintett francia késői gótika darabjai 1460-1520 között.

Vadászi Erzsébet 2007. október 23.

A fotók egyrészt a Kastélymúzeum honlapjáról ( http://nagytetenyi.hu/ ) származnak, másrészt a jelzett tárlatvezetésen készítették társaságunk tagjai.

Bútortörténeti kiállítás a Nagytétényi Kastélymúzeumban

KÖSZÖNJÜK!