 |
 |
Greifswald – amiről a falak mesélnek
Memento egy északnémet városról: Kemény Zsolt fotókiállítása 2008. február 24-én a Wolf–emlékkertben.
Friss tavaszi szél, verőfény. Vasárnap 11-órára gyűltek a Wolf-emlékkertbe a Klauzál Gábor Társaság tagjai családostól és a nem-tag érdeklődők, hogy részesei legyenek egy közel húsz évvel ezelőttre való visszatekintésnek, mely a 80-as évek végéről, a hajdani NDK utolsó éveiből mutatott képeket. A Balti tenger-menti kisváros, Greifswald házait láthattuk egy akkoriban 13-14 éves magyar fiú – most tagtársunk --, KeményZsolt figyelmének és fotóapparátjának jóvoltából. Visszatekintésnek voltunk a tanúi, egyben valamiféle összevetésnek is, köszönhetően annak, hogy a fotós az elmúlt évben felkereste a régi képein látható tereket, házakat, és mostani állapotukat is elénk tárta egyazon képen áttűnő montázsaival.
És figyelmeztetés is valójában minden kép, hogy ne hagyjuk veszni környezetünk értékeit, tegyünk meg minden lehetőt azok mentésére, ápolására.
Elnökünk üdvözlő szavai után Réffy Balázs gondolatai vezették be a kiállítást:
|
Kövek vagy törmelék?
Der Sozialismus siegt – ez a felirat állt a nyolcvanas években,
Drezdában egy behemót, nagyon szürke kockaház tetején. A szétbombázott és jórészt
romokban hagyott várost járva nem lehetett tudni, hogy a lakonikusan tömör
üzenetet győzelmi jelentésnek vagy próféciának szánták. A szocialista nyelvtan különleges,
„el nem kezdett és soha be nem bejeződő jövő idejéről” lehetett szó.
Kemény Zsolt ugyanekkor,
más okból, jóval északabbra, egészen Greifswaldig jutott. És tizenhárom évesen
belefogott, hogy fényképezőgépével megörökítse, amit látott. Egy bolond
rendszer bomlását, mely bomlás a rendszer saját lényegéből adódó, folyamatos
állapota volt. A rendszer azt bömbölte: „Ez
a harc lesz a végső”, és közben azt gondolta: „Utánam az özönvíz” – figyelem, már a kiállítás képeinek címét idézem.
A rendszer gyűlölt mindent, ami régebbi volt nála, mindent ami szilárdan állt,
és mindent, ami a földben gyökedzett vagy a földben termett. Belekötött a fákba
és belekötött a kövekbe. El kívánta törölni a múltat, a hagyományt pedig
ellenségnek tekintette. Ha épített, betonból épített; leginkább falakat,
kaszárnyákat és felvonulási tereket.
Bár a világháború vihara Greifswaldot
gyakorlatilag elkerülte, az úgynevezett népi demokratikus építésbe szinte
belepusztult. A régi városrészek lerombolása, a múlt végképp eltörlése épp a
nyolcvanas években vett nagy lendületet. Aztán a rendszer váratlanul kimúlt, s
a város lakói a kapott esélyt kihasználták. Megmentették amit lehetett, s
legalább a város központját újraépítették, felvirágoztatták. Reményünk a viszontlátás, utal a helyrehozatal
sikereire egy másik kép. A város főtere és piaca újra működik, a panelházakat
itt-ott repkény futja be. És elkészült egy második fotósorozat. Kemény Zsolt
ugyanis akkurátusan végigjárta a húsz évvel ezelőtt megörökített helyeket. A kiállított
képek különös technikával egyszerre mutatják be, ami volt és ami lett. Homlokzatokat,
melyek hűlt helyére ma feltekintve csak a kék eget látjuk, és másokat, melyeket
sikerült rendbehozni.
2008-ban, Budatétényben ez
az összehasonlítás mélyen elgondolkodtató. Valóságtól elrugaszkodott
feliratokkal vagyunk mi is körülvéve. Ezek a táblák, plakátok nem szocializmus
győzelmét, hanem hasonló együgyűséggel, parkoknak és kerteknek titulált telepek
építését hirdetik – valódi kertek és valódi parkok helyén. Azonos hangalakú,
ellentétes jelentésű szavak, avagy ezúttal tőkevezérelt grammatika. Lassan elfogynak
a Budatétény egykori és részben még mai hangulatát adó zöld területek. Jönnek a
munkagépek, „külszíni fejtés a Vencel-kertben”, ahogy egy barátunk ezt találóan
megfogalmazta. Ledőlnek a régi villák, köveik lerakatokon végzik, jön helyettük
a beton és a hőszigetelő műanyag. Területrendezés és ingatlanfejlesztés folyik.
Leszünk fényes és zsúfolt lakótelep, leszünk múlt nélküli vidék, leszünk a
Campona szabadtéri mulatságai alkalmából a dombra felkúszó lárma és dörömbölés.
Végül eljön majd Tétény legvége is, azon a napon, amikor az európai jelentőségű
Rózsakert megszűnik.
Kemény Zsolt, velünk
együtt a kövek és fák barátja, a régi házak szószólója negyedik kiállításán egy
lehetséges szebb jövőt mutat be. És fotózik tovább. Rajtunk múlik, hogy egy
értékes városrész enyészetének, vagy a múltat megbecsülő virágzásának krónikása
lesz-e. A képeket ezzel a kérdéssel ajánlom becses figyelmükbe.
Réffy Balázs
|
Tagtársunk így vall a képek keletkezéséről, a számunkra most levonható tanulságokról:
„Amikor az ember tizenhárom éves, még nem feltétlenül akar „beállni a sorba” és menetelni – minek is, ha helyette például kísérletezni is lehet – és a szavakon sem akar lovagolni, hiszen még él benne az az ősi erő, ami egészében ragadja meg a világot, és nem csak azt a néhány csökevényt szorongatja görcsösen, amire az ember rá szokta akasztani a „fontos” címkét, hogy aztán betáplálhassa egy másik emberbe. Igen, abban a fiatal korban talán többekben is ott rejtőznek még azok a dimenziók, ahova a sértődött kamasz visszavonulhat bármi elől, ami képtelen, szörnyű, vagy más módon emberi.
És mi van akkor, ha valaki lélekben elő se jön többé ebből a rejtett világból? Akkor például fogja a fényképezőgépet és mosolygó arcok helyett házakat, utcákat kezd fényképezni – ugyanúgy a tömbházak könnyelmű pozitivizmusát, mint az évszázados falak büszkeségét, szenvedését vagy haláltusáját –, mert több bennük az erő, a szív és az emlékezet, mint a járókelők tömegében, amely nap mint nap közönnyel megy el mellettük, hiszen nem találja rajtuk a ,,fontos'' címkét. Így készültek húsz éve ezek a fényképek Greifswald utcáiról, és az a kevés filmkocka, ami túlélte ezt a két évtizedet, most tanúskodhat mindazoknak, akik manapság látják a várost: Nézzétek meg jól, voltak ilyen idők is; emlékezzetek, hogy még egyszer ne keljen életre ez a vész!
Néhány kép a kiállításról:
Mindennek mi köze Budafokhoz és Tétényhez? – kérdezhetné most, aki ezeket a képeket itt, Budatétényben látja. Talán az, hogy akinek ezek voltak az első próbálkozásai, most leginkább itt, a kerületben fényképezi azt, amit egyébként nem szokás észrevenni. Van azonban ezeknek a képeknek egy másik üzenete is: Greifswald a nyolcvanas évek végén még kapott néhány nagy sebet az akkori lelketlen rezsimtől; sokan fájlalják, hogy épp a rendszerváltás előestéjén estek felbecsülhetetlen értékek a dózerek áldozatául. A város szívének mostani képe azonban büszkén hirdeti minden látogatónak: azt a keveset, ami megmaradt, most annál inkább megbecsülik az ott lakók. Ez az, ami példaként állíthatja elénk ezt a sokak számára ismeretlen várost, már csak azért is, mivel a lakóhely iránti szeretet, a régi értékek ápolása, az élhető környezet megőrzése nálunk mintha még mindig luxus lenne sokak szemében. Nálunk még ritkán kényszerülnek meghátrálni azok a barbárok, akiknek a tudatában csak légköbméterek léteznek, akik nem gondolnak arra, hogy mi lesz a Kápolna utcában ma még csak tervezett pusztítás, a régi villák lebontása, a Vencel-kert és a Rózsakert felélése: pótolhatatlan veszteség és szégyen a helyet értők és szeretők előtt, szégyen a múltat kutató utókor előtt, szégyen a civilizált világ előtt.”
Kemény-Réffy-Prim 2008. február
