Széchenyi összeomlása 1848 nyarán

Széchenyi reményekkel telve lépett be a ’48-as kormányba, de az önvédelmi háború, a nemzetiségi feszültségek és Bécs ellenforradalmi tervei hármas szorításában a kormány tagjaként haladt az idegösszeroppanás felé... Ezt a drámai utat követi nyomon dr. Gergely András történész előadásában, a 2010. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvénysorozatunk Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott április 24-i záró rendezvényén.

Széchenyi István gróf halálának 150. évfordulójára

Az összeroppanás felé – Széchenyi 1848 májusától szeptemberig

Széchenyit egész életében kétségek és félelmek gyötörték. Nem bízott saját erejében, országalakító tervei sikerében. Mégis fáradhatatlanul dolgozott, szervezett, tervezett: legyőzte kétségeit. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy nappalait a szenvedélyes, lendületes munka töltötte ki – éjszakáit viszont a kétség, néha a kétségbeesés. Lelkének ez utóbbi vonulata sokáig rejtve maradt, csak naplóinak 20. századi kiadásából ismerhettük meg igazán.

1848 tavaszán mintha derűlátása kerekedett volna felül. Részt vett az áprilisi törvények meghozatalában, tagja lett a Batthyány-kormánynak. Közlekedés- és közmunkaügyi miniszterként megszervezte minisztériumát, beruházási terveket készített. Emellett részt vállalt a kabinet munkájában, helyettesítette minisztertársait, sűrűn tanácskozott Batthyányval. Az első felelős minisztérium politikai értelemben koalíciós jellegű volt (noha formailag a korábbi Ellenzéki Párt tagjaiból és pártonkívüliekből tevődött össze), a miniszterek tehát sokat vitatkoztak egymással.

A miniszterré lett vitapartnerek, Széchenyi és Kossuth továbbra sem voltak azonos állásponton, noha vitájuk mérséklődött, hiszen mindketten a győztes pozíciójába, a forradalom által hatalomra segített kormányba kerültek. De vitájuk folytatódott – a kabineten belül. Széchenyi jelzett aggodalmai sem szűntek meg, de egyelőre, a felelős kormány működésének első két hónapjában (1848. április 11 – június 11.) azért cselekvésvágyát nem bénították meg belső kétségei.
1848. júniusában lassan-lassan erősödtek Széchenyi félelmei. A horvát viszály, vagyis Jellasics szervezkedése, az a tény, hogy az újsütetű horvát bán felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, még tárgyalni sem volt hajlandó, a Batthyány-kormány valamennyi tagját aggodalommal töltötte el. Júniusban már a Délvidékről is riasztó hírek érkeztek. A szerb nacionalista mozgalom, amely a szomszéd Szerb Fejedelemségre és Horvátországra támaszkodott, ugyancsak felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. A szerbek önálló területet követeltek, Vajdaság néven maguknak új tartományt próbáltak kialakítani, és etnikai tisztogatásba kezdtek. Táborba szálltak, írtóhadjáratokat indítottak.
A pest-budai kormánynak nem állott rendelkezésére elég fegyveres erő – közben még parasztmozgalmak is fenyegettek - , nem volt elég pénz (hiszen jószerével senki sem fizetett adót), és az is látszott már, hogy Bécs nem kíván a magyar válság megoldásához sem katonai, sem pénzügyi segítséget nyújtani.
Széchenyinek, ahogy a többi miniszternek is, minden oka megvolt az aggodalomra. De Széchenyit még lelkiismeret furdalás is gyötörte: „vég nélküli szemrehányásokat teszek magamnak, amiért 1825-ben felléptem az országgyűlésen. – Én vagyok az oka, hogy Kossuth és Batthyány így feltörhetett. – Isten bocsásson meg nekem! Én nemesen gondoltam el és békésnek képzeltem!” (Napló, 1848. június 12.) Vagyis a teljes eseménysorért, amely 1825 óta történt, s most kétségkívül politikai válsághoz vezetett, önmagát tette felelőssé. És ez volt az az önvád, amelyről hiába próbálták barátai meggyőzni Széchenyit, hogy az alaptalan, hiszen sokak munkája, bonyolult folyamatok vezettek el az 1848-as helyzethez – neki magának is volt része benne, az kétségtelen, de nem ő az egyedüli előidézője a történteknek.

A Lánchíd építése ekkor már évek óta folyt. Széchenyi közeli, Duna-parti lakásából, az Ullmann-ház ablakaiból is figyelhette a nagy vállalkozást. A befejezés előtti hónapokban, amikor a legbonyolultabb munkára, a hidat tartó láncok kifeszítésére került

sor, a hídépítés sikeres befejezése szinte babonásan fonódott össze nála az ország sorsával: ha a híd elkészül, az ország is megmenekül. Július 18-án az egyik lánc feszítése nem sikerült, maga Széchenyi is a Dunába zuhant. A korántsem végzetes, inkább csak késedelmet okozó baleset azonban Széchenyinél szinte lelki gátszakadást idézett elő. Eddig csak önmagát okolta a történtekért, most már a végzetet, a sorsszerűséget tette felelőssé. „Nyitva látom a „túlvilágot”! – Babilon! Pusztulás! Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani.” (Napló, 1848. július 18.) – Nem állíthatjuk, hogy Széchenyi e naptól fogva már idegileg összeroppant ember. A feladatok, az új országgyűlés előtti szereplés, minisztériumának vezetése még visszakényszerítette a mindennapi tevékenység körébe, ezért úgy-ahogy helyrebillent lelki egyensúlya. De a „nemezis”, a kortárs politikusokat és azok erejét meghaladó végzetes erők gondolata ettől kezdve kísértette.

1848. július 5-én nyílt meg a népképviseleti országgyűlés. Széchenyi számára újabb teherpróbát jelentett, hogy a parlament (és karzatának) nyilvánossága előtt kell szerepelnie. Zavarta a csekély számú ellenzék kritikus működése, illetve a képviselők fontoskodása, némelyikük felkészületlensége. Megszólalásaiban ugyanakkor alkalmazkodni volt kénytelen a parlamentáris normákhoz, türelmesen, a kormány döntéseihez igazodva kellett megszólalnia. Igyekezett egy képviselői klubot szervezni, hogy a képviselőket háttér-információkhoz juttassa, egymás iránti türelemre szoktassa. Az óriási kormánypárti képviselőházi többség a győztesek magabiztosságával, néha elhirtelenkedve hozta döntéseit. A kormány elszántságot mutatott ugyan, de benső megosztottsága folyvást napvilágra került. Némely tagjai magányosak lettek, elbizonytalanodtak. Maga Széchenyi a végső kétségbeeséshez jutott közel. Tartott attól, hogy háború tör ki Horvátországgal, s a magyar közvélemény többségével ellentétben nem látott esélyt komoly katonai ellenállásra. Valamifajta békét, egyezséget szorgalmazott a horvátokkal. A kormány tett is ilyen lépéseket. - Egy másik, közvetlen veszély volt a szerb felkelés támadása. Itt, a Délvidéken gyűjtötte össze Batthyány és Mészáros hadügyminiszter a rendelkezésre álló császári-királyi fegyveres erőket. Széchenyi félt attól, hogy esetleg itt is katonai vereség következik, s ezután a „rácok” észak felé nyomulnak, megsemmisítik Szegedet, majd Kecskemétet, végül pedig Pest-Budára rontanak.

Családját próbálta Cenkre, biztonságosabb helyre küldeni. Maga sokat foglalkozott a lemondás gondolatával, ugyanakkor azt is érezte, hogy gyáva futás lenne a meghátrálás, ha már egyszer a miniszterséget elvállalta. Szóba került, hogy küldjék ki Erdélybe királyi biztosként az unió végrehajtására, de ezt is elutasította. Ott volt minisztériuma, a tervezés szintjén megkezdett vasútépítési munkálatok, amelyeknek a kormányon belül a katonai fontosságát is hangoztatta: a síkvidéki ország külső támadás ellen nehezen védhető, de ha lenne Pesten koncentrálódó sugaras vasúti hálózat, akkor könnyen lehetne csapatokat mozgósítani az ország egyik végéből a másikba.

Ablakain kitekintve pedig láthatta, hogy a Lánchíd építése változatlanul folytatódik, a befejezés egyre közelebb kerül. Hátha a Lánchíd elkészül, s az ország is megmenekül? Az együtt maradó, sereget gyűjtő, ugyanakkor kompromisszumokra is hajló kormány talán tovább lavírozhat Bécs, Zágráb között.

Augusztusba fordult a nyár. A kormány belső ellentétei kiéleződtek. Kossuth már világosan látta, hogy megegyezés nem lehetséges, harcra kell készülni, amelyet eséllyel megvívhat a magyar. Széchenyi borúlátása, amely a fegyveres önvédelem kilátástalanságából következett, nem fordult, nem fordulhatott derűre. Augusztus 21-én mondta el utolsó hosszabb parlamenti felszólalását. A katonaállítás kérdéséről volt szó, akörül bontakozott ki a vita, hogy egyelőre a közös, császári-királyi ezredekbe sorozzák–e az új katonákat, német vezényszó alatt; vagy külön magyar ezredeket hozzanak létre, magyar vezényszóval. Széchenyi nem annyira a konkrét kérdéshez szólt hozzá, mint inkább politikáját ismertette. Megvédte a kormány javaslatát a német vezényszó mellett. –Azt fejtegette, hogy nem annyira a külső ellenség, mint inkább a belső viszályok tépik szét a hazát. Arra szólított fel, hogy ha annyira elégedetlenek a kormánnyal, akkor mondassák le s válasszanak újat, de ne legyenek bizalmatlanok. Fogadják el, hogy a kormány jót akar, ne magyarázzák félre minden lépését. Az ország helyzete súlyos, ezért tárgyalni, egyezkedni kell, s ne emlegessék a „becsület” kérdését, mert akkor „árulónak” tűnik majd, s egyesek annak is mondják, aki kompromisszumos békét akar. Pedig a körülmények nagyon is aggasztóak – folytatta Széchenyi. Bizalom nyújtása révén adjanak szabad cselekvési teret a kormánynak, amely így talán meg tudja menteni a hazát – s ha nem, akkor is barátságos egyetértésben fognak veszni, ellenzék és kormány egymás mellett.
- A beszéd nagyon összefogott és taktikus. Egységesnek mutatja a kormányt, és a kormány nevében szól. Az ellenzék (és egyes kormánypárti képviselők) „árulási” gyanakvását szembesíti a kormány becsületes és bizalmat érdemlő törekvéseivel. A konkrét ügyben, a vezényszó kérdésében csak a nemzetiségiek ellenségességének felébresztését emeli ki, amellyel a magyar vezényszó hívei szemlátomást nem törődnek. Az egész beszéd annak bizonyítéka, hogy Széchenyi ekkor (1848. augusztus 21-én) nem veszítette el önkontrollját, logikusan érvelt – és nem utolsó sorban el is nyerte a képviselőház tetszését.

Az összeomlásig azonban már csak néhány nap volt hátra.

Augusztus 24-én már azt írja naplójába, hogy „Budapestet vagy a rácok fosztják ki teljesen, vagy a horvátok félig. [A különbségtevés arra utal, hogy a horvátok a maguk zömmel reguláris hadseregét jobban féken tudják tartani.] A rákövetkező éjszaka vihar tört a városra, leállt a lánchídi munka. Széchenyi rögtön: „Megint átéltem egy agóniát.” (Napló, 1848. augusztus 25.) És újra jönnek az önvádak: a korábbi évtizedekben végzett munkájával maga idézte elő ezt a helyzetet.

A lelki bomlás első jele, hogy ekkor nejének, Crescence-nek felajánlja: legyenek mindketten együtt öngyilkosok. - Crescence megpróbál erőt önteni belé.
Augusztus 26-án sikerült a lánc felhúzása – Széchenyi némileg bizakodni kezdett. Ugyanakkor rábeszélte feleségét, hogy menjen gyermekeikkel együtt Cenkre. (Crescence valószínűleg azért engedett az unszolásnak, mert férjét jobb állapotban találta, mint tegnapelőtt.)
Augusztus 27-én felesége és gyermekei gőzhajón útra keltek. István nádor elnökletével délelőtt minisztertanács következett, amelyen robbanásig feszültek a horvát kérdés kapcsán az ellentétek. Deák „szószerint ledorongolta” István nádort. Este a nádor nélkül, félhivatalos jelleggel folytatódott tovább a kormány tanácskozása.
Augusztus 28-án pesti „kravalltul” (zavargástól, államcsínytől) retteg, s örömmel jegyzi fel az őt megnyugtató politikusok válaszait.
Augusztus 29-én viszont már azt írja, hogy „semmiféle vigaszt, semmilyen fénypontot nem tudok találni. Eszeveszettként szaladgálok fel s alá és a fejemet csapkodom”. De a kontroll még itt is fennáll: akként jellemzi magát, hogy úgy rohangál fel s alá, mint egy eszeveszett – tehát tudja, hogy nem a „normális” viselkedést követi. Néhány mondattal alább viszont már a kontrollvesztés első jelét érzékelhetjük: „nékem tönkre kell mennem, nékem gyötrődnöm kell, hogy némileg megtisztuljak bűneimtül”. Ebben már benne van az önfeladás: szükségszerű az, ami vele történik.
Augusztus 30-án a nemzet végzete már mint „világtörténeti katasztrófa” jelenik meg előtte, amelyet senki sem lát.
Augusztus 31-én István nádornál jár, s bejelenti lemondását – a főherceg persze tartóztatja.
Szeptember 1-én hangzik el utolsó rövid parlamenti felszólalása, tárcája költségvetése védelmében. Ekkor elhatározza, hogy felhagy naplója vezetésével. (De még három napig néhány sort feljegyez.)
Szeptember 2-án csak annyit ír: „mindenki felfigyel siralmas állapotomra”.
Szeptember 3-án „éjszakai konferencia… 48 órán belül minden tűzben és lángban áll. És senki nem akarja elhinni nekem! A legiszonyúbb hangulatban vagyok. – Pisztoly – de mégsem.”
Szeptember 4-én ismétlődően: „agyon akarom lőni magam. Tasner [titkára] tart vissza! … Rettenetes lelkiismeret-furdalások. Caroline etc. etc. Kárhozottnak érzem magamat! Isten irgalmazz nekem. Egyetlen fénypontot sem vagyok képes felfedezni az egész világmindenségben.” … „Ó, Istenem, könyörülj rajtam!” – fejeződik be az 1848-as napló.

Ami utána következett, közismert. Széchenyit másnap orvosa idegösszeroppanással, elméje elborulásával vitte a döblingi szanatóriumba.

Mi történt Széchenyivel? Hogyan, miért roppant össze?
Széchenyi lelki élete, belső szorongásai olyannyira ismeretlenek voltak a kortársak előtt, hogy sokan arra gondoltak: Széchenyi elméje nem is bomlott meg, hanem csupán az őrültséget szimulálva hagyta el Pest-Budát. Alátámasztani látszott e

magyarázatot, hogy Széchenyi Döblingben néhány év múlva teljesen felépült, s aki akkor látta, arra gondolhatott, hogy talán soha nem volt beteg. – A naplók publikálása óta e magyarázat képtelensége nyilvánvaló. 1848 nyarán növekedtek ugyan belső feszültségei, szorongásai, de korántsem nyílegyenes út vezetett az összeomláshoz. Néha bizakodott és a nyilvánosság előtt szinte mindvégig (az utolsó egy-két napig) racionális módon viselkedett, beszélt. Úgy tűnik, hogy az utolsó napok eseményei voltak a döntőek. Egyik magyarázat szerint családja távozása lelki biztonsága elvesztését eredményezte. Nos, egyedül maradása befolyásolhatta ugyan idegállapotát, de nem feledhetjük, hogy egyszersmind megkönnyebbülés lehetett számára, hogy biztonságban tudhatta családját. Ne feledjük, hogy Széchenyi nem élt oly bensőséges, biedermeier családi életet, hogy annak hiánya nagyon fájó lett volna neki. Magányos volt élte nagy részében. Az arisztokrata házaspárok, Széchenyiék is, a maguk külön világukban éltek, gyermekeikkel sem sokat foglalkoztak (ezt nem is várták el tőlük). Ráadásul Széchenyi roppant elfoglaltságai miatt még inkább elszakadt családjától.

Az egyik tényező, amelyet a fontosabb motívumok között hangsúlyoznunk kell, Széchenyi idegrendszeri labilitása. Nem arról van szó, hogy 1848 július-augusztusában elindult és egyenesen haladt az idegi összeomlás felé. Tény, hogy évtizedek óta mániás depresszióban szenvedett, folyvást önvádak, benső bizonytalanságok gyötörték, amelyek talán előbb-utóbb úrrá lettek volna rajta.
Visszatérve az utolsó, szeptember elejei napokra: egy belső, lélektani ok lehetett a „Karolina” motívum felbukkanása. - Nem magyaráztuk az idézett szeptember 4-i „Caroline etc. etc.” bejegyzést. Itt arról van szó, hogy egész életében önvádat érzett Karolina sógornőjének korai halála miatt, akit fiatal korában szerelemre lobbantott maga iránt. Azt hitte, hogy Karolina, aki hirtelen, a gyónás lehetősége nélkül halt meg, talán isteni büntetésből áldozta életét, s kárhozatra jutott. Augusztus 30-án volt Karolina halálának évfordulója, s ez a nap már korábban is mély kétségbeeséssel töltötte el. Most, zaklatott idegállapotában még az „etc. etc.” megjegyzésre is érdemes felfigyelnünk. Mert élte során további halálesetek kapcsán is mardosta a lelkiismeret: embereket vitt a halálba, így következő szerelmét, Gabriellát, azután útitársait, akiket veszélyes útra kényszerített, túlhajszolt munkatársait és így tovább. A Karolina-motívum azonban megítélésünk szerint csak járulékos lehetett.

A döntő: mi történt a minisztertanács szeptember 3-ról 4-re virradó „éjszakai konferenciáján”? – Tudjuk a választ: ekkor ismertette a nádor a kezeihez jutott, augusztus 31-én hozzá leküldött Staatsschriftet, az ún. Wessenberg-féle emlékiratot. Az „államiratot” a bécsi kormány fogadta el, a király azonban maga is jóváhagyta, s mint saját véleményét küldte Budára. Ebben lényegében a magyar önállóság felszámolását, az áprilisi törvények feladását követelték. Nem más volt ez, mint politikai ultimátum. Most már bizonyossá vált, hogy Jellasics támadása küszöbön áll. (Szeptember 11-én be is következett.) Ez volt az a döntő, politikai jellegű sokk, amely Széchenyit úgy-ahogy fenntartott lelki egyensúlyából végképp kibillentette. Eddig még csak remélte, hogy valaminő kiegyenlítés következik be, s Magyarország megmenekül. Mert – ismételjük – Széchenyi szerint Magyarország nem tudna ellenállni az egyesült horvát-szerb támadásnak. (Tudjuk, ebben tévedett.) Alig remélte, de még remélte, hogy Bécs közvetítésével, vagy valaminő közvetlen magyar-horvát megállapodással béke lesz teremthető. Ezek a remények omlottak össze teljesen a Wessenberg-féle emlékirattal. (A Batthyány-kormány is levonta ezt a konzekvenciát: egy utolsó békítő kísérlet után, szeptember 11-én lemondott.)

Az ország végül helytállt a honvédő háborúban. Az orosz intervenció folytán a győzelemre 1849-ben nem maradt esély. De a Döblingben lassan-lassan felépülő Széchenyi is belátta: a nemzet nem semmisült meg, hanem él, új életre kel, passzív és aktív ellenállással folytatja küzdelmét jogai visszaszerzéséért. És ebből a küzdelemből utolsó éveiben, feladva korábbi fenntartásait, a döblingi Széchenyi visszanyert szellemi energiáival vette ki részét.

dr. Gergely András
történész professzor
tanszékvezető
Újkori Magyar Történeti Tanszék
Károli Gáspár Református Egyetem

2010. április 24.

Széchenyi összeomlása 1848 nyarán

Az összeroppanás felé – Széchenyi 1848 májusától szeptemberig

KÖSZÖNJÜK!