Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a trianoni békeszerződés I. rész

Nemzeti tragédiánk 90. évfordulójára emlékeztünk 2010. október 3-án, a Vojnovich-Huszár Villában megtartott VII. Történelmi szalonunkon. Meghívott előadónk, dr. Romsics Ignác történész, akadémikusnak az esten elhangzott előadása honlapunkra szerkesztett bővített írása. (I. rész)



A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását több tényező összetalálkozása idézte elő. Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege, és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése tekinthető. Második tényezőnek a birodalom déli és keleti határai mentén létrejött új államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindhárman törekedtek azoknak a monarchiai területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai -- vagy azok is – éltek.
Békeidőben a magyar állam elég erős volt ahhoz, hogy minden integritása ellen irányuló törekvést elfojtson. Az I. világháború alatt azonban megváltozott a helyzet. A nemzetiségi szeparatizmus és a környező államok irredentája megerősödött, a magyar állam pedig meggyengült. Ebben a helyzetben döntő súllyal esett latba a győztes nagyhatalmak akarata. A Monarchia felbomlásának és a történelmei Magyarország feldarabolásának ez volt a harmadik oka.
Trianon negyedik okaként a háború utáni forradalmi magyar vezetés inkompetenciáját szokás felemlegetni. Vagyis azt, hogy a Károlyi-kormány bízott az antant

méltányosságában, s az elszakadási szándékukat bejelentő szlovákokkal, szerbekkel és románokkal nem az erő, hanem a békülékenység politikáját alkalmazta. A történelem nem játszható újra. Így nem tudjuk megmondani, hogy a magyar területek védelmére kezdettől berendezkedő budapesti politika más döntésekre bírhatta volna-e a párizsi békekonferenciát. Azt viszont tudjuk, hogy, hogy amikor 1919 tavaszán és nyarán a Tanácsköztársaság megpróbálkozott a fegyveres határvédelemmel, semmiféle eredményt sem ért el. És tudjuk azt is, hogy az 1920-ban berendezkedő Horthy-rendszer vezetői, akik a békeszerződést 1920. június 4-én végül aláírták, szintén irreálisnak tartották a fegyveres ellenállás politikáját.

Írásunkban a Monarchia felbomlásához és a trianoni békeszerződéshez vezető fenti tényezőket vesszük sorra, és vizsgáljuk meg kissé részletesebben.



1. A nemzetiségi kérdés


Az Osztrák-Magyar Monarchia területe az I. világháború kitörése előtt 676, 6 ezer négyzetkilométert, lakosságának a száma pedig 51, 3 millió főt tett ki. Ez a több mint félszáz milliós népesség vallási szempontból 7, nyelvi-etnikai szempontból pedig 12 nagy csoportra oszlott. Az egyházak közül kitüntetett szereppel hagyományosan a római katolikus rendelkezett, amelyhez az összlakosság 66 %-a tartozott. Őket -- nagyságrendben -- a görög katolikusok (10, 6 %), a görög keletiek vagy ortodoxok (8, 7%), a reformátusok (5, 3%), az izraeliták (4, 3%), az evangélikusok (3, 4%) és a mohamedánok (1, 1%) követték.
A nyelvi-etnikai csoportok közül egyetlen egy sem alkotott abszolút többséget. Legtöbben, csaknem 12 millióan a németek voltak, de az ő arányuk sem tett ki többet 24 %-nál. Zömük az osztrák örökös tartományokban élt, ám nagy számban laktak Cseh- és Morvaországban, Sziléziában és Magyarországon, sőt kisebb-nagyobb számban a birodalom szinte minden városában is.

A magyarok, akik lélek-és arányszámban (10 millió, azaz 20 %) egyaránt a németek után következtek, jóval zártabb településterületet alkottak. Bécsen, illetve a bukovinai és a moldvai magyar enklávékon kívül lényegében csak a történeti magyar állam területén éltek. Különböztek a németektől abban is, hogy vallásilag megosztottabbak voltak. Míg az osztrák-németek túlnyomó többsége a római katolikus felekezethez tartozott, a magyaroknak csak 58 %-a, s mellettük jelentős -- 26 % -- volt a reformátusok aránya is.
A szinte kizárólag katolikus csehek (13 %) elsősorban Cseh- és Morvaországot népesítették be, de viszonylag nagy számban éltek Sziléziában és Bécsben is. A XVIII. század végén ismételten három részre osztott és katolikus lengyelségből a Habsburg Birodalomban csaknem 5 millióan (10%) éltek. Zömük Nyugat-Galíciában, kevesebben Sziléziában, Kelet-Galíciában és Bukovinában. A lengyelek után a görög katolikus ukránok, illetve a ruszinok következtek (8%), akik Kelet-Galíciát, Bukovinát és Magyarország észak-keleti csücskét népesítették be. A két-harmadrészt ortodox, egy-harmadrészt görög katolikus románok (6, 5 %) otthona elsősorban Erdély és az Erdélyhez csatlakozó részek, így Bukovina és a Bánság volt. A katolikus horvátok (5 %) túlnyomórészt Horvátországban és Szlavóniában éltek, míg az ortodox szerbek (3-4 %) a Bácskában és a Bánságban, valamint Bosznia-Hercegovinában. A felső-magyarországi megyéket benépesítő szlovákok (4 %) háromnegyede a római katolikus, egynegyede pedig az evangélikus vallást követte; a stájerországi, karintiai, krajnai és tengermelléki szlovének (2, 5%) pedig kizárólag a katolikust. A felsoroltakon kívül két nagyobb népcsoport élt még a birodalomban: az olaszok és a bosnyákok. Az olaszok (1, 6 %) jellemző településterülete részben Dél-Tirol, részben az Adriai-tenger melléke, elsősorban Isztria, Trieszt és Fiume volt, ahol a horvátokkal, a szlovénekkel és a szerbekkel keveredtek. A bosnyákokat, vagyis a boszniai muzulmánokat (1 %) nem etnikai hovatartozás, hanem vallás szerint tartották nyilván. Hasonló volt a két és fél milliós zsidóság státusa is, akiket ugyancsak nem népként, hanem hitközösségként regisztráltak. A zsidók a németekhez hasonlóan a birodalom szinte minden szegletében megtalálhatók voltak. Legnagyobb számban Galíciában, Bukovinában és Kelet-Magyarországon éltek.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés értelmében a Habsburg Birodalom két államból állt: az Osztrák Császárságból és a Magyar Királyságból. Az osztrák államterület a 14 közigazgatási egységbe szervezett 17 örökös tartományból tevődött össze. Ezek a tartományok Bukovinától elkezdve Galícián, Csehországon és az osztrák tartományokon át Dalmáciáig félhold alakban ölelték át a Magyar Királyságot, amely államjogilag két részre oszlott: a tulajdonképpeni (szűkebb értelemben vett) Magyarországra és Horvátországra. Az Osztrák Császárság lakosságának 35, 6 %-a volt német, a Magyar Királyság lakosságának pedig 48 %-a magyar anyanyelvű. Magyarország 63 vármegyéjéből mindössze 30-ban élt magyar többség. Ezek a központi területeken -- Dunántúl, Duna-Tisza köze, Alföld -- és a Székelyföldön helyezkedtek el. Az erdélyi, felső-magyarországi és dél-magyarországi megyékben a nem magyar társadalmak alkották a többséget.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést a horvát-magyar és az osztrák-lengyel viszony új alapokra helyezése egészítette ki. Az 1868-as törvényi rendezés (Nagodba) értelmében Horvát-Szlavónia széles körű területi és politikai autonómiát élvezett a Magyar Királyság részeként. A horvátokéhoz hasonló, bár kevésbé kiterjedt önkormányzati jogokat mondhattak magukénak a galíciai lengyelek is. A birodalom politikai-közigazgatási struktúrája 1908-ban annyiban módosult, hogy Bosznia-Hercegovinát, amelyet 1878-tól osztrák-magyar haderő tartott megszállva, I. Ferenc József a Monarchia integráns részének nyilvánította, vagyis annektálta. Erre az erősödő szerb irredentizmus ellensúlyozása és a Monarchia balkáni pozícióinak az erősítése céljából került sor. Bosznia-Hercegovina államjogilag a birodalom egyik feléhez sem tartozott, hanem a közös pénzügyminiszter irányítása alatt állt.
Az 1867-1869-es új alkotmányos rendezés – az ún. dualizmus – tehát két államalkotóként felfogott kiváltságos nemzetet – a németet és a magyart – és két széleskörű önkormányzati jogokkal felruházott politikai nemzetet – a horvátot és a lengyelt – teremtett, illetve ismert el. Mellettük kulturális és alsó fokú közigazgatási autonómiát élveztek a tiroli olaszok. Ez a közigazgatási struktúra minden korábbinál jobban megfelelt a birodalom összetett nemzetiségi viszonyainak. A különleges jogokban nem részesített népek számára mindazonáltal nem volt vonzó, sőt a legfejlettebbek kifejezetten elégedetlenkedtek vele.


A dualista rendszer legfőbb kárvallottjainak a csehek érezték magukat, akik 1848-1849-es elképzeléseik lényege mellett kitartva továbbra is föderalizálni szerették volna a birodalmat. Bár elsősorban a maguk számára követeltek a magyarokéval és a németekével egyenrangú státust (trializmus), alkalmanként Horvátország, valamint egy galíciai-bukovinai lengyel egység egyenjogúsítása mellett is síkraszálltak. Az 1867-69-es megállapodások után a birodalom három vagy több egyenrangú tagállamból álló föderációvá alakulása elveszítette realitását. A csehek széleskörű önkormányzati jogokkal való felruházására, és ezáltal a birodalom iránti lojalitásuk biztosítására mindazonáltal történt kísérlet. Az osztrák kormány által 1871-ben kidolgozott megegyezési javaslatok konstruktívan egészíthették volna ki az 1867-69-es átalakulást, és megnyithatták volna a lehetőséget olyan további strukturális reformok előtt, amelyek eredményeként a birodalom egy svájci típusú, többnemzetiségű és konszenzuálisan demokratikus föderációvá alakulhatott volna át. A birodalom két legerősebb nemzetének, a németnek és a magyarnak a meghatározó köreit azonban riasztotta ez a perspektíva. A csehországi németek ellenük intézett durva támadásként fogták fel a tervezett kétnyelvű adminisztrációt, s a törvényjavaslatokat „destruktív cikkelyeknek” bélyegezték. A magyarok viszont attól tartottak, hogy a csehek önkormányzati és nyelvi jogainak az elismerése veszélyes precedenst teremt a birodalom többi nemzetisége, mindenekelőtt a felső-magyarországi szlovákok számára, akiket a cseh vezetők egyre inkább a cseh-szlovák nemzet részének tekintettek. Ezért ők is dühödt ellenállást fejtettek ki. E kettős oppozíció következtében a „cseh kiegyezés” lekerült a napirendről. A dualista rendszer legelszántabb ellenfeleivé ennek következtében a csehek váltak. Az ifjabb cseh generációk körében a századfordulóra markánsan oroszbarát irányzatok – ifjú csehek, nemzeti szocialisták és az ún. haladók – alakultak ki. Vezetőik közül Karel Kramar és Václav Klofác a háború előtti években -- a régi pánszláv eszmék szellemében -- a Monarchia helyén létrejövő és Szentpétervárról irányított szláv konföderáció, illetve birodalom lehetőségét latolgatták.
Kramar, aki 1918 őszén Csehszlovákia első miniszterelnöke lett, 1914 elején részletes tervezetet dolgozott ki erről, s ezt Szazonov orosz külügyminiszternek is megküldte. A "Szláv Birodalom" eszerint az Orosz Birodalomból, a Lengyel Cárságból, a Cseh Cárságból, a Bolgár Cárságból, a Szerb Királyságból és a Montenegrói Királyságból állt volna. A Cseh Cárság a cseh-morva területek és Szilézia mellett magában foglalta volna az "észak-magyarországi szlovák területeket" is, délen "Pozsonytól Visegrádig", és onnan Kárpátaljáig. Kárpátalja Kelet-Galíciával és Észak-Bukovinával együtt közvetlenül az Orosz Birodalom részévé vált volna. Délen a Szerb Királyság Montenegró kivételével valamennyi délszláv területet megkapta volna egészen Triesztig, illetve Karintiáig, továbbá "talán" Délnyugat- és Nyugat-Magyarországot is, "tekintettel a maradék horvát lakosságra, amely egészen messze északra nyúlik a Duna középső folyásáig, ahol Szerbia találkozna Csehországgal". Az Osztrák Császárság ily módon a kifejezetten osztrák-német tartományokra szűkült volna, Magyarország pedig "a félzsidó Budapestből, ennek német környékéből és a Puszta színmagyar részeiből" tevődött volna össze, összesen mintegy 5-6 millió lakossal. Magyarország státusa átmenetileg független lett volna, "idővel, a körülmények hatására" azonban Romániával és Görögországgal együtt vazallusi függésbe került volna a cári birodalomtól.

A nyíltan vagy titokban szeparatista irányzatok mellett a XX. század elején is tovább éltek a régi ausztroszláv típusú föderatív elképzelések. Ezek egyikét egy ekkor még ismeretlen fiatal tanár, Eduard Beneš fejtette ki 1908-ban, Franciaországban publikált doktori disszertációjában. Palacký 1848-1849-es tervezeteinek a szellemében Beneš - a nemzetiségi és a történeti elvet kombinálva - 7-8 föderatív egységgel számolt. A cseh-morva területek eszerint Szlovákiával együtt alkottak volna egy tagállamot, s a délszlávok is egy, esetleg két politikai egység keretei közé kerültek volna. Rajtuk kívül a németek, a magyarok, a lengyelek, a románok és az olaszok képeztek volna még egy-egy területi-politikai egységet.
Kiterjedt önkormányzati jogaik és bécsi befolyásuk következtében a lengyel elitcsoportok és a birodalmi vezetés kapcsolatai az egész dualista időszakban szívélyesen és harmonikusan alakultak. A nemzeti egység és függetlenség mindazonáltal a galíciai lengyelek körében is stratégiai cél maradt.

Az ukránok a birodalom legelmaradottabb népei, s talán éppen ezért a Habsburgok leglojálisabb alattvalói közé tartoztak. A klérus vezette régi, konzervatív politikai tömörülésekkel szemben az 1880-as és 1890-es években mindazonáltal körükben is teret nyertek azok az irányzatok, amelyek a status quo fenntartása helyett a galíciai és az oroszországi ukránok egyesítését tűzték ki célul, továbbá olyan oroszbarát áramlatok is, amelyek a cártól várták a segítséget. Az oroszbarát irányzat erősödésével függött össze az ortodox egyház növekvő aktivitása is a görög katolikus ukránok között. Az ortodox papok hittérítő tevékenysége gyakran pánszláv, pán-orosz agitációval párosult. Ez ellen irányultak azok a hazaárulási perek, amelyeket a magyar és az osztrák hatóságok 1914 elején Máramarosszigeten és Lembergben rendeztek, továbbá az osztrák kormány 1914. július 8-án kibocsátott azon törvénye ("galíciai kiegyezés"), amely 26 %-os reprezentációt biztosított az ukránoknak a tartományi gyűlésben, s más tartományi szervekben is bevezette a nemzetiségi elvet.

A birodalom leglojálisabb délszlávjai az állami hagyomány nélküli szlovének voltak. Bár közvetlenül a háború előtt körükben is felütötte fejét a Habsburg-ellenesség, túlnyomó többségük olyan trialista megoldásban reménykedett, amelynek keretében a birodalom délszlávjai a németek és a magyarok mellé emelkedhettek volna.

A horvát-osztrák és a horvát-magyar viszony Horvátország különleges helyzete ellenére is folyamatosan feszült volt. Az 1868-as rendezést elfogadó és azt tiszteletben tartó „magyarón” pártok mellett a századforduló idejére kialakultak, és befolyásra tettek szert olyan mozgalmak, amelyek a magyar-horvát államjogi kötelékek felbontását és azt akarták elérni, hogy Dalmáciával és Fiumével egyesülve a Horvát-Szlavón Királyság kapjon Magyarországéval egyenlő státust. A mérsékelten ellenzéki Jogpárt 1894-es programja kimondta, hogy a párt „minden törvényes eszközzel arra fog törekedni, hogy a horvát nép, amely Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Fiumében és kerületében, a Muraközben, Boszniában és Hercegovinában, Isztriában lakik, egy önálló államtestben egyesüljön a Habsburg-monarchia keretén belül, és minden erővel segíteni fogja a szlovén testvérnépet abban a törekvésében, hogy a szlovén területet is ehhez az államtesthez kapcsolják”. A Jogpárt mellett ezt az álláspontot képviselte az 1904-ben alakított Horvát Parasztpárt vezetője, Stiepan Radic is. 1902-es röpiratában a birodalom olyan öt egységből álló föderációvá alakítását javasolta, amelynek tagállamai közül három szláv (Csehország, Galícia és Horvátország Szlovéniával együtt), egy német, egy pedig – Magyarország – továbbra is soknemzetiségű lett volna.
A horvát politikai elképzeléseken belüli harmadik nagy irányzatnak az illír gondolat újrafogalmazása tekinthető. A bolgárok kivételével ez valamennyi délszláv nép egyesítését célul tűzte ki - az Osztrák-Magyar Monarchia keretein kívül. Ennek legismertebb képviselőivé Ante Trumbic spalatói polgármester és Frano Supilo zárai, illetve fiumei újságíró váltak. A szeparatista irányzatok különösen megerősödtek 1908 után, amikor Bosznia-Hercegovina annektálásával a délszláv területek birodalmon belüli jelentősége megnőtt.

A Monarchia népei körében továbbélő és erősödő föderatív törekvések a századfordulótól a birodalmi vezetést és osztrák állam német pártjait is fokozottan foglalkoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy a dualista konstrukció nem alkalmas egy sokvallású és soknemzetiségű állam hatékony működtetésére. A legfelsőbb vezetésből mindenekelőtt a trónörökös, Ferenc Ferdinánd tervezte a birodalom mélyreható strukturális reformját. Műhelyének, az ún. Belvedere-körnek a tagjai őszintén törekedtek a Monarchia nemzeti elvű föderalizálására. Maga a trónörökös azonban inkább centralizálni akart, azaz a birodalmat olyan egységes egésszé formálni, amelyen belül a különböző nemzetiségi területek közvetlenül tartoztak volna az uralkodó fennhatósága alá. Ezért érthető, hogy trónra kerülésétől legfőképpen a magyarok tartottak.
Az osztrák pártok közül elsősorban a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták pártolták a föderalizálást. A szociáldemokraták 1899-es brünni programja első helyen követelte, hogy "Ausztriát át kell alakítani demokratikus, nemzetiségi szövetségi állammá”, s hogy „A történelmi koronatartományok helyére nemzeti határokon alapuló önkormányzatok lépjenek". A keresztényszocialisták 1905-ös eggenburgi programja még határozottabban képviselte a birodalom szövetségi állammá alakítását svájci, illetve észak-amerikai mintára. Ez az államszövetség elképzelésük szerint a következő autonóm nemzetállamokból állt volna: 1. Német-Ausztria, 2. Német-Csehország, 3. Német-Morvaország és Szilézia, 4. Csehország, 5. Magyarország, 6. Erdély, 7. Horvátország, 8. Lengyel-Nyugat-Galícia, 9. Ukrán-Kelet-Galícia, 10. Szlovákföld, 11. Krajna (Szlovénia), 12. Vajdaság (Osztrák-Szerbia), 13. Székelyföld, 14. Trento, 15. Trieszt.
A status quo-párti és a föderalizálást tervező irányzatok mellett a századfordulóra az ausztriai németek körében is megjelent a szeparatizmus. Georg von Schönerer és hívei az 1880-as években felelevenítették a régi múltra visszatekintő pángermanizmust. Az 1882-es linzi programban még csak a birodalom perszonálunióvá alakítása mellett szálltak síkra. 1897-től viszont már a Monarchia felosztását és a ciszlajtán területek Németországgal való egyesítését tekintették végcéljuknak.

Az Osztrák Császárságtól eltérően, amely a tartományi partikularizmusnak hagyományosan teret biztosított, a Magyar Királyság a XVI. századig egységes állam volt, s ehhez, miután 1867-ben helyre állt, a magyar elit továbbra is megingathatatlanul ragaszkodott. Ebből következett, hogy miközben az 1868-as nemzetiségi törvény fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül az ország minden állampolgárát egyenlő jogokkal ruházta fel, sőt egyházi és iskolai téren a kulturális autonómia számos elemét is biztosította a nemzetiségek számára, aközben politikai nemzetként, azaz egyenjogú államalkotó partnerként nem ismerte el őket. A nemzetiségek által már 1848-49-ben is követelt területi autonómia biztosítását a magyar kormány következetesen elutasította, s nemcsak a törvényhozás és kormányzat, hanem idővel a közigazgatás csaknem kizárólagos nyelvévé is a magyart tette.
Az egy politikai nemzet fikciójához a kiegyezés utáni nemzedékek magyar vezetői megingathatatlanul ragaszkodtak. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. A nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan visszafejlődött, s a magyarok aránya 1880 és 1910 között a tulajdonképpeni Magyarországon -- tehát Horvátországot nem számítva -- 45%-ról 54%-ra emelkedett. A nyelvet és kultúrát váltók – mint Katus László kutatásaiból tudjuk -- elsősorban zsidók, németek és – kisebb mértékben – szlovákok voltak. A vallásilag is elkülönülő románok és szerbek körében viszont csak sokkal kevésbé érvényesült ez a tendencia. A román és a szerb nemzeti mozgalom potenciálját az is növelte, hogy a két román fejedelemség egyesülésével 1859-ben létrejött a román nemzetállam, s hogy időközben a szerb fejedelemség is teljesen függetlenné vált. E két állam közvetlenül érintkezett a magyarországi román és a szerb lakossággal, s ezáltal puszta léte is a nemzetiségi öntudatot erősítette.
1895-ös közös kongresszusukon a magyarországi szerb, román és szlovák nemzetiségi vezetők immár teljes nyíltsággal hangoztatták, hogy „Magyarországnak nem lehet nemzeti állam jellege, mert Magyarországnak, mint államnak jellegét azon népek összessége adja meg, amelyek az államot alkotják. A magyar állam természete nem engedi meg, hogy egy nép, amely még a lakosság többségét sem képezi, azt követelje a maga számára, hogy egymagában államot alkothasson. Csakis Magyarország népei összességének van meg az a joga, hogy azonosítsa magát az állammal…” Ennek alapján azt kérték, hogy „Magyarország nem magyar népeinek, nyelvök határainak megfelelőleg, adassék teljes szabadság, mégpedig olyaténképpen, hogy az illető autonóm területeknek (megyéknek, városoknak, községeknek) a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságoknál használt nemzeti nyelv által adassék meg az illető terület nemzetiségi jellege”.

A magyarországi nemzetiségi politikusok radikálisabbjai a területi autonómiánál is többet követeltek: a csehekhez és a horvátokhoz hasonlóan a birodalom, s benne Magyarország föderalizálását. A legismertebb ilyen tervet Aurel Popovici román nemzetiségi vezető dolgozta ki 1907-ben. A Ferenc Ferdinánd trónörökös köréhez tartozó politikus az osztrák keresztényszocialisták 1905-ös javaslatához nagyon hasonlóan 15 föderatív egységre osztotta a birodalmat. Területi elhelyezkedésétől függően egy-egy nemzetiség tehát több – a németek például három, az olaszok és a magyarok pedig két-két - egyenrangú politikai egységet is alkothattak volna. A szlovák politikusok közül az ugyancsak Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó Milan Hodza dédelgetett hasonló elképzeléseket.

A privilegizált, tehát nemzetként elismert közösségek és a nemzetiségként kezelt népek közötti feszültségek kiéleződése mellett a XX. század elején a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság ellentétei is kiújultak. E mögött a magyar vezető rétegek kiegyezéspárti és a dualista rendszer közös intézményeit bíráló csoportjainak érdekharca húzódott meg. Az 1875 óta megszakítás nélkül kormányzó Szabadelvű Párt, a 67-es álláspont megtestesítője támogatta a közös hadsereg fejlesztésével kapcsolatos bécsi terveket, elfogadta a birodalom két része közötti gazdasági munkamegosztást, s a hazai ipart saját forrásokból fejlesztette. Az ellentábor, amely elsősorban a Függetlenségi és 48-as Párt mögött sorakozott fel, bírálta a kormány merkantilnak bélyegzett gazdaságpolitikáját és az Ausztriával közös vámterületet. A közös hadsereg fejlesztését ugyan nem ellenezte, viszont támogatását különböző nemzeti jellegű követelések elfogadásától tette függővé. A függetlenségi politikusok jelentős része emellett a birodalom súlypontjának Magyarországra helyezését is kívánatosnak, és egyben lehetségesnek tartotta. Ez az érdekharc 1904-re a magyar parlamenti élet teljes megbénulásához, s olyan dinasztia- és birodalomellenes hangulat kialakulásához vezetett, amelyre az 1849 utáni neoabszolutizmus időszaka óta nem volt példa.
A világhírű bécsi művész, Oskar Kokoschka az 1960-as évek végén hangszalagra vett visszaemlékezésében a háború előtti évek hangulatára így emlékezett: „Az általunk addig megismert egyetlen világ veszedelmesen düledezett. [...] A korona összes államában leküzdhetetlen bajok támadtak, amelyeket csak a Monarchia föloszlatásával lehetett végleg megoldani. Az egyes nemzetek szellemi elitje ablakokat kezdett bezúzni, a nemzetközi beállítottságú munkásság barikádokat emelt az utcák kövezetéből. Hazafias politikusok azt követelték, hogy hazájuk kizárólagos joggal aknázhassa ki természeti kincseit. [...] Nagyhangú politikusok érveltek az eszméik mellett, a Német Egység hívei a Birodalomhoz való csatlakozást, az Irredenta hívei Olaszország egyesülését vagy Nagyszerbiát hirdették. Egy pánszláv csoport a cári birodalomhoz való csatlakozásban reménykedett. Mindenki a saját jövőbeli államában hitt".



2. Az I. világháborús hadicélok


Az I. világháborút területekért és egyes területek fölötti befolyásért vívták. A háború folyamán mindegyik hadviselő fél körvonalazta céljait. Szerbia, amelynek a Monarchiával kialakult konfliktusa a háborút végeredményben kirobbantotta, pontosan tudta, hogy a harc tétje számára nem kevesebb, minthogy valamilyen formában hatalmas szomszédjának a gyámsága alá kerül, vagy a birodalom délszláv területeinek megszerzésével megvalósítja legfőbb nemzeti célját. Ennek megfelelően a szerb kormány már 1914. szeptember 4-én informálta szövetségeseit arról, hogy győzelem esetén „Szerbiából egy olyan erős délszláv államot kíván létrehozni, amelynek lakosságát valamennyi szerb, valamennyi horvát és szlovén fogja alkotni”. Szazonov orosz külügyminiszternek küldött szeptember 21-i és 28-i távirataiban Pašic miniszterelnök így konkretizálta ezt a programot: „Ha […] Ausztria-Magyarország végérvényesen le lesz győzve, akkor a következő földeket és határokat igényeljük: a Bánátot olyan határral, hogy azon belül a szerb elem a lakosság többségét adja, s stratégiai legyen keleten Románia felé. […] A Maros Tiszába torkollásától a határ nyugat felé a Dunáig halad úgy, hogy Szabadka és Baja a miénk lesz. Azután egyenes vonalban halad nyugat felé, s Barcs fölött a Rinya folyócska torkolatánál éri el a Drávát, majd a Dráva mentén halad a Mura torkolatáig, majd a Mura mentén Leibnitzig s tovább a vízválasztón átkarolva Krajnát, és azután le Isztria felé”.

A Monarchia szomszédos államai közül messzemenő területi követelésekkel lépett fel Olaszország és Románia is. Észak-Afrika, valamint a kis-ázsiai partvidék és szigetvilág mellett az olasz külpolitika a Monarchia részben olaszok lakta déli tartományaira is feltétlen jogot formált. Pontosan ez fejeződött ki abban, hogy az 1915. április 26-án Londonban megkötött titkos egyezményben, amelyben volt szövetségeseivel szembe fordulva ígéretet tett az antant oldalán történő hadba lépésre, Olaszország elsősorban éppen az Adria térségére vonatkozó igényeire kapott garanciát új partnereitől. Ezek a területek a következők voltak: Dél-Tirol és Valona (Albánia), Isztria és a Kvarner öböl szigetei, Trieszt és környéke, valamint Észak-Dalmácia a Planka-fokig, azaz Spalatóig. A kisebb részben nyelvi-etnikai, nagyobb részben azonban stratégiai érvekkel alátámasztott területi igények közül a szövetségesek egyedül Dél-Dalmácia átadását vetették el, mert a tengerpartnak ezt a részét Szerbiának szánták. Ezért itt Rómának néhány part menti szigettel kellett megelégedni.

Hosszas tárgyalások után, 1916 augusztusában végül Románia is az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott egész Erdélyre, Máramarosra, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére nagyjából a Debrecen-Szeged vonalig, a Bánságra, valamint Bukovinára a Prut folyóig. Eltekintve Besszarábiától, amelynek az átengedéséről Oroszország természetesen hallani sem akart, ez a román területi célok maximumát jelentette, amely nemcsak a magyar, hanem az orosz (Bukovina) és a szerb (Bánság) érdekeket is sértette. Az antant győzelmében bízva és a fenti területek megszerzésében reménykedve 1916. augusztus 27-én a román hadsereg betört Erdélybe.


A Monarchia határai mentén elhelyezkedő irredenta nemzeti államok mellett természetesen a birodalom anyaállammal nem rendelkező nemzetiségei is körvonalazták a háború utáni időszakra vonatkozó jövőképüket. A lengyelek célja – függetlenül attól, hogy melyik birodalom alattvalóiként harcoltak – nemzetük újraegyesítése és függetlenségük kivívása volt. A monarchiai, s így a központi hatalmak oldalára állt lengyel vezetők ezt osztrák-magyar, illetve német bábáskodással, az oroszországi, s így az orosz hadseregben küzdők pedig a cár jóindulatát elnyerve vélték elérhetőnek.
1917. május 29-i nyilatkozatukban, melyre a Reichsrat összehívása adott alkalmat, a cseh vezetők „a Habsburg Monarchia szabad és egyenlő nemzeti államokból álló föderációvá alakulásának szükségességét” hangoztatták. Az egyik ilyen egység „a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből” jött volna létre, ideértve természetesen a szlovákokat is, akik a nyilatkozat szerint „szoros történelmi egységet alkottak” a csehekkel. Más cseh politikusok azonban lényegében már a háború kezdete óta szeparatista álláspontot képviseltek. A fiatal csehek vezetője, Karel Kramar és a nemzeti szocialista Václav Klofáć mellett, akik továbbra is egy Pétervárról irányított nagy szláv konfödráció keretében képzelték el a csehszlovák állam létrehozását, e csoporthoz tartozott Eduard Beneš és Tomaš G. Masaryk, a prágai egyetem professzora, s egy kisebb párt képviselőjeként a birodalmi tanács tagja, akik inkább a nyugati antanthatalmak felé orientálódtak.
1914. október 24-25-én Masaryk Rotterdamban találkozott Robert Seton-Watson brit újságíróval és politikussal, akit úgy tájékoztatott, hogy az arisztokrácia és a "klérus" kivételével az egész cseh nemzet a függetlenségben reménykedik. A "dolgok menete" -- mondta -- az lenne, hogy "először helyre kell állítani a történelmi Csehországot, Morvaországot és Sziléziát, majd ehhez hozzácsatolni Magyarország szlovák területeit". Az új állam élére -- folytatta -- "okosabb lenne nem az orosz nagyherceget" állítani, hanem "inkább egy nyugati herceget, lehetőleg dánt vagy egy belgát". Egy későbbi, 1915-ös memorandumában a "cseh és a szerb-horvát álmok netovábbjaként" Masaryk felvetette a két új állam közötti földrajzi összeköttetés gondolatát, azaz a Pozsony és Zágráb közötti "szláv korridor" tervét is.
A nemzetállamiság eszméjét, s ebből következően nem a Monarchia föderalizálásának, hanem felbomlasztásának a programját népszerűsítette Beneš is, aki 1916-ban Párizsban jelentette meg a Détruisez l’Autriche-Hongrie, azaz Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot című propagandamunkáját. A kötet címe pontosan kifejezte annak tartalmát. Masaryk téziseit Beneš annyiban fejlesztette tovább, hogy Erdély Romániához történő "visszacsatolását" is az elérendő célok közé sorolta. A független Magyarország -- hangsúlyozta -- "csak és kizárólag a magyarok által lakott területeket tarthatja meg".

A bécsi birodalmi gyűlés délszláv képviselői a csehekhez hasonlóan nem a teljes függetlenség, hanem a föderalizálás, s a föderáción belül a délszláv egység megteremtésének a programját képviselték. 1917. május 30-i deklarációjukban ennek megfelelően „a Monarchia összes tartományában élő szlovének, horvátok és szerbek egyesítését” tűzték ki célul, s az általuk lakott területek autonómiáját a Monarchián belül. A délszláv, elsősorban dalmáciai horvát emigráció (Frano Supilo, Ante Trumbić, stb.) viszont a Monarchiából való kiszakadás és a Szerbiával való egyesülés platformján állt. „Anglia és a délszlávok kölcsönös érdeke” – hangsúlyozták utóbbiak -- ezért nem a Habsburgok birodalmának a modernizálása, demokratizálása és föderalizálása, hanem a „szlávok” és „ezen belül pedig elsősorban a délszlávok felszabadítása és egyesítése”, amelytől egyedül remélhető, hogy „végleg bezárja Kelet kapuját a német imperializmus világhódító tervei előtt”.

A monarchiai ukránokon belüli orientációs bizonytalanság a háború folyamán tovább mérséklődött. Az oroszbarátok befolyása, akik szerint a kárpátaljai és galíciai ruszinok az ukrajnai ukránokkal együtt nyelvileg, kulturálisan és történetileg egyaránt a nagy orosz nemzet részét képezik, lényegesen csökkent. Az oroszok és az ukránok közötti különbségeket hangsúlyozó nemzeti irányzat támogatottsága viszont jelentősen nőtt. Így nem meglepő, hogy 1917 májusában az ukrán képviselők is amellett voksoltak, hogy a Monarchia ukránok lakta részeiből és az Orosz Birodalom ukrán többségű nyugati tartományaiból egy olyan föderatív egységet kell létrehozni a Habsburgok birodalmán belül, mint amilyent a csehek és a délszlávok követelnek maguknak.

Eltérően a lengyel, a cseh és a délszláv mozgalmaktól a magyarországi szlovák és a román szervezetek a háború utolsó szakaszáig alig mutattak aktivitást. Amennyiben mégis hallattak magukról, akkor általában hűségnyilatkozatokat tettek a Monarchia, illetve Magyarország mellett. Mást, hacsak nem akarták a hazaárulás vádját a fejükre vonni, persze nem is igen tehettek. Szórványos dokumentumok alapján mindazonáltal valószínűsíthető, hogy s status quo iránti ellenszenvük és a nagyobb önállóság iránti vágyuk nem csökkent, hanem nőtt a háború alatt.
Az erdélyi román értelmiségre nagy hatást gyakorolt a román hadsereg 1916-os betörése. Amiről addig sokan csak álmodtak, az most hirtelen kézzelfogható valóságnak látszott. A rövidesen visszavonulásra kényszerített román hadsereggel több ezer román értelmiségi is távozott Erdélyből. Közülük sokan beálltak a "menekültek" fegyveres szervezetébe, az Erdélyi Légióba. Mások Octavian Gogával együttműködve Kijevben megindították a Romania Mare vagyis Nagy-Románia című irredenta lapot.

A Habsburg Birodalommal szembeni területi követeléseket, illetve a birodalom dezintegrálását az ellenséges nagyhatalmak közül mindenekelőtt Oroszország támogatta. Az orosz hadicélok a régi múltra visszatekintő és pánszláv indíttatású orosz expanziós terveket újították fel. Ezek minimuma délen a szorosok és Konstantinápoly, ettől északra pedig a birodalom nyugati határai mellett fekvő „kisoroszok”, azaz ukránok és ruszinok lakta területek (Bukovina, Kárpátalja, Kelet-Galícia), továbbá a kelet-porosz tengerpart megszerzése volt. Az orosz-ukrán-litván nyelvterülettől nyugatra az orosz külpolitika névlegesen szövetséges, valójában azonban vazallus államok övezetének a létrehozását tervezte. Ennek déli pillére egy Belgrádból irányított nagy délszláv állam lett volna, a szerb vezetők elképzeléseivel összhangban. Az orosz befolyási övezet északi pilléreként az etnikai határai között létrehozandó, tehát valamikori litván-belorusz és ukrán területeitől megfosztott, viszont Nyugat-Galíciával, Sziléziával, Poznan vidékével és Pomerániával újraegyesített, és ily módon nyugatra tolt Lengyelország szerepelt Szentpétervár hadicéljai között.
Az Osztrák-Magyar Monarchia maradék, Lengyelország, Nagy-Románia és Nagy-Szerbia közé ékelődött területeinek a jövőjét illetően a cári diplomácia kezdetben bizonytalankodott. A különböző megközelítések és belső viták eredője 1916-ra végül a teljes felosztás, illetve „új nemzeti államok” szervezésének az elfogadása lett. Ausztria, Magyarország és Csehország közül Oroszország elsősorban az utóbbit kívánta szoros kötelékekkel magához láncolni.

A nyugati antanthatalmak hadicéljai között eleinte nem szerepelt új és független nemzetállamok kialakítása Kelet-Közép-Európában. Északon a szövetséges Oroszország állt útjában minden ilyen típusú átrendeződésnek, az Osztrák-Magyar Monarchiát pedig fokozódó belső gyengesége é szövetségesi kapcsolatai ellenére sokan még mindig az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének tartották, s ezért célszerűnek vélték fenntartását. A dunai birodalom nemzetállamokká alakításának programját kezdetben csak a dualista rendszer régi értelmiségi bírálói, Londonban Seton-Watson és Wickham Steed, Párizsban pedig Louis Leger és Ernest Denis képviselték. Az ő befolyásuk azonban korlátozott volt. Ezzel magyarázható, hogy a háború első két évében Nagy-Britannia és Franciaország nem támogatták sem a lengyel, sem a cseh szeparatizmust, és a nemzeti elvnek csak ott és csak annyiban tettek engedményt, ahol és amennyiben az a háborús erőviszonyok megváltoztatása szempontjából kézzelfogható előnyöket kínált. Ilyen volt a délszlávok, illetve a szerbek esete, akik konkrét és jelentős területek megszerzésének reménye nélkül aligha harcoltak volna olyan elszántan, mint ahogyan ezt az erre vonatkozó ígéretek birtokában tették; valamint Romániáé, amely a bukaresti szerződésben rögzített területi ígéretek nélkül nem, vagy esetleg az ellenkező oldalon kapcsolódott volna be a háborúba. A nemzetállami elv figyelmen kívül hagyása tűnik ki abból is, hogy Olaszország esetében a szövetségesek szinte csak olyan területi követelések mellett kötelezték el magukat, amelyeket etnikai érvekkel nem, illetve csak igen kis mértékben lehetett alátámasztani.

Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-tól fokozatosan mérséklődött, majd 1918-ban átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcos elkötelezettségnek. Mi volt e változás oka? Az első fontos ösztönzést az 1915-től szellőztetett német Mitteleuropa-tervek keltette félelem, nevezetesen a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedő német-osztrák-magyar ellenőrzés alatt álló „nagytér” körvonalazódása adta, amit az emigráns délszláv, cseh és lengyel politikusok, valamint brit és francia támogatóik a kontinentális német hegemónia kialakulásának bizonyítékaként kezeltek. Pontosan ez a félelem tükröződött a brit külügyminisztérium 1916 augusztusában elkészült tervezetében, amely hivatalos részről először körvonalazott átfogó koncepciót Kelet-Közép-Európa nemzeti államokká alakításáról. Ez a tervezet Nagy-Britannia „legnyilvánvalóbb érdekének” Európa keleti felében a „germán hatalmak” és Oroszország befolyásának az ellensúlyozását, valamint területi terjeszkedésük korlátozását tartotta. „Ebből a célból – szögezték le a brit külpolitikusok --, valamint az általános tartós rendezés érdekében szem előtt kell tartanunk a nemzeti elvet és az ésszerű gazdasági szempontokat…” A memorandum szerzői nem zárták ki, hogy a szövetségesek esetleg „megmentik” az Osztrák-Magyar Monarchiát, ahogy tették azt 1849-ben is. Valószínűbbnek és kívánatosabbnak azonban azt a „forgatókönyvet” tartották, amely szerint a háború után a birodalom „a nemzetiségeknek szabad teret adó elképzeléseknek megfelelően” elemeire bomlik. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezzel párhuzamosan a Monarchia belső korszerűsítéssel, demokratizálással és föderalizálással összekapcsolt konzerválásának koncepciója is tovább élt. Maga Lloyd George miniszterelnök például 1917. február 10-én úgy nyilatkozott, hogy „bár szövetségeseink, azaz a románok, a szlávok, a szerbek és az olaszok oldalán kell állnunk, politikánk nem a teljes felosztás politikája”. Egy év múlva, 1918. január 4-én pedig a kabinet olyan döntést hozott javaslatára, hogy „szövetségeseink jogos igényei teljesítésének függvényében úgy érezzük, hogy Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetben kell lennie, amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára”.

A francia és az amerikai külpolitikát 1917 végéig, illetve, 1918 tavaszáig ugyanez a bizonytalankodás jellemezte. Bár Franciországban Denis, Leger és társaik mellett befolyásos radikális és szabadkőműves körök is támogatták a Habsburgok birodalmának teljes felbomlasztását, a kormányzaton belül jelentős súllyal rendelkeztek a monarchikus ellenerők is. A francia békejavaslatok kidolgozásának céljával felállított bizottság (Comité national d'études sociales et politiques) hosszú és heves vita után 1916-ban még úgy foglalt állást, hogy Franciaországnak nem az Osztrák-Magyar Monarchia megszüntetése, hanem föderalizálása az érdeke. 1917 végére azonban megváltozott a francia álláspont. Ezt két esemény indította el: a második orosz forradalom, amellyel Franciaország elvesztette legfontosabb kontinentális szövetségesét, s a november 17-i kormányváltozás, amelynek eredményeként a miniszterelnöki székbe Georges Clemenceau került, a külügyminiszter pedig Stephen Pichon lett. Az addigi vezetéssel szemben, amely bizonytalankodott, illetve habozott, mindketten a Monarchia felosztásának elkötelezett hívei voltak; az oroszországi fordulat csak megerősítette őket meggyőződésükben. A régi koncepció kormánypolitikává válása a Külügyminisztérium politikai osztályát írányító Pierre de Margerie 1917. november 26-i memorandumában jelent meg először. A diplomata ebben megállapította, hogy a "germanizmus" elleni védelem legfontosabb oszlopa Keleten a jövőben Lengyelország lesz, a másik fontos pillér pedig egy "megnövelt Románia". "A germán expanzió elleni védőövet -- folytatódik a dokumentum -- megfelelően egészítheti ki új államok létrehozása Keleten."

Az Egyesült Államokban sokáig még határozottabban támogatták a Monarchia korszerűsítéssel egybekötött fennmaradását. Az 1917 szeptemberében felállított béke-előkészítő bizottság (Inquiry) szakértőinek a javaslatát elfogadva 1918. január 18-i békeprogramjában Wilson elnök ismeretes módon csak a monarchiai nemzetiségeknek adandó széles körű autonómia, de nem függetlenségük mellett kötelezte el magát. Az Inquiry közép-európai referense, Charles Seymour pedig még áprilisban is a Habsburg Birodalom föderalizálásáról dolgozott ki tervezetet. A külügyminiszter, Robert Lansing azonban másként gondolkodott. „Úgy vélem – kommentálta Wilson januári pontjait naplójában --, hogy az elnöknek fel kell adnia ezt az elgondolást, és a birodalom területén új államok felállítását kell támogatni, illetve Ausztria és Magyarország szétválasztását. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen biztos módja annak, hogy a németek európai hatalmának véget vessünk. Úgy vélem, fontolóra kell vennünk egy lengyel, egy cseh és talán egy rutén állam felállítását. Ezután következne Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia egy államban történő egyesítése. Szintén meg kellene fontolni az erdélyi románok Romániához csatolását és az olasz tartományokét Olaszországhoz. Végül, hogy a feldarabolás teljes legyen, az Osztrák Birodalmat és a Magyar Királyságot is szét kellene választani. Ezek a független államok a német ambíciók áthidalhatatlan akadályai lennének.”
A State Department és az elnök, illetve a mögötte álló tanácsadó testület közötti koncepcionális ellentét 1918 tavaszán és koranyarán több kisebb-nagyobb vitára adott alkalmat. E viták eredménye a Külügyminisztérium álláspontjának, azaz a Monarchia nemzetállamokká bontásának az elfogadása lett. 1918. június 26-án Wilson elnök így tájékoztatta felfogásának megváltozásáról Robert Lansing külügyminisztert: „Egyetértek Önnel abban, hogy nem tarthatjuk tovább tiszteletben a mesterséges Osztrák Birodalom integritását. Kétlem, hogy Magyarország bármivel is szervesebb egységet alkotó része volna, mint Csehország.” „Attól a pillanattól kezdve, hogy az elnök elfogadta és kihirdette ezt a politikát, Ausztria-Magyarország, mint jövőbeli nagyhatalom, halálra ítéltetett” - nyugtázta a vita eldőltét Lansing.

A brit külpolitika ugyancsak 1918 tavaszán-nyarán mondta ki a döntő szót. A Monarchia-ellenesség felülkerekedésének első nyilvános jele az 1918. április 9-11-i római "Elnyomott Népek Kongresszusa" megrendezésének támogatása volt. A résztvevők többsége -- köztük Mussolinivel -- olasz volt; a 20 fős délszláv delegációt Trumbić vezette; a 7 tagú cseh küldöttség élén Beneš állt. A lengyeleket 8, a románokat 5 fő képviselte. A delegátusok kimondták, hogy a Monarchia "elnyomott nemzetei" nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni, hanem független állami létet követelnek maguknak.
A nyugati antanthatalmak Monarchiával szembeni álláspontjának egyértelművé válását több tényező idézte elő. Ezek közül az egyik legfontosabb -- mint már utaltunk rá -- a második orosz forradalom, illetve a breszt-litovszki békekötés volt 1918 márciusában. A nyugati szövetségesek ezzel a békével egyrészt elveszítették legfontosabb keleti partnerüket, másrészt a valóságban is körvonalazódtak a Dnyeperig terjedő informális német birodalom kontúrjai. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában. Károlyt ez megalázó és Berlinnel szemben az addigiaknál is kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta.
 
A harmadik olyan új fejlemény, amely a nyugati szövetségeseket a dunai térség nemzetállamokká alakításának az elfogadására ösztönözte, a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést rögzítő és előíró spai egyezmény aláírása volt 1918. május 15-én. Ezen utóbbi két eseményt Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került, és semmiképpen sem lesz képes betölteni a jövőben azt a kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sokan még 1916-1917-ben is alkalmasnak vélték. 1918 tavaszától az antanthatalmak politikusai ezért többé már nem arról vitatkoztak, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem arról, hogy hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai.

Az 1918 tavaszától egyre nyilvánvalóbban Habsburg-ellenes nagyhatalmi politika, majd a katonai vereség kirajzolódó árnyai a birodalmon belüli -- korábban jobbára föderációpárti -- nemzetiségi vezetőket, köztük az addig jórészt passzív magyarországiakat is radikalizálták. Az 1918. május 1-i liptószentmiklósi gyűlésen Vavro Srobar szlovák vezető, Masaryk volt tanítványa a nemzeti önrendelkezési jog feltétlen megadását követelte „a csehszlovák törzs magyarországi ágának”. A korábban Ferenc Ferdinand köréhez tartozó, majd később ugyancsak Masaryk követéjévé lett Milan Hodza pedig szeptemberben kibocsátott röpiratában így fogalmazott: „Mi szlovákok tehát kiválunk a magyar államból. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Elhatározásunkkal szemben nincsen apelláta.” A Szlovák Nemzeti Párt egyik képviselője, Ferdiš Juriga a magyar parlamentben október közepén hasonló bejelentést tett. Kijelentette, hogy a szlovák néptörzs a maga letelepedési területén saját állami közösséget kíván alkotni, s a továbbiakban sem a magyar parlament, sem a magyar kormány jogát nem ismeri el arra, hogy a szlovák nemzet képviselőjeként lépjen fel. Az ún. magyarón szlovák értelmiségiektől (Dvortsák Győző, Bulissa Károly, stb.) eltekintve ezt a különválást szinte mindegyik szlovák politikus a csehekkel való egyesüléssel kapcsolta össze. Önálló szlovák állam létrehozása helyett valamennyien a csehszlovák államon belüli széleskörű autonómiában bíztak, amire az amerikai szlovákok vezetőivel kötött 1918. május 31-i pittsburghi egyezményben Masaryk kötelezettséget is vállalt.

Az erdélyi bázisú Román Nemzeti Párt komolyabb politikai tevékenysége ugyancsak 1918 elején kezdődött. A párt vezetői ekkor titkos értekezletre gyűltek össze, amelyen kidolgozták széleskörű önkormányzatiságot követelő platformjukat. A román elit egyik része a későbbiekben is föderalista álláspontot képviselt. Mint egyikük október elején írta: a „mai feudális és antidemokrata ország helyébe az észak-amerikai Egyesült Államok mintájára létesített föderatív demokrata államszervezetet” követelünk. Az erdélyi román vezetők többsége azonban „ekkor már Erdély Romániához csatolását kívánta elérni”. Ez a cél állt a hátterében azon nyilatkozatuknak is, amelyet Alexandru Vaida-Voievod, a Román Nemzeti Párt négy képviselőjének egyike olvasott fel a magyar parlamentben október 12-én. A kiáltvány – a 19-i szlovák nyilatkozathoz hasonlóan - - önrendelkezési jogot követelt a magyarországi és erdélyi román nemzet számára, és erre hivatkozva kezdeményezte egy román nemzetgyűlés összehívását Erdély sorsának az eldöntésére.

A nemzeti mozgalmak élvonalában 1918 tavaszán és nyarán a délszlávok haladtak. Az általuk lakott területeken jöttek létre az első nemzeti tanácsok: Spalatóban július 2-án, Fiume egyik elővárosában július 14-én és Ljubljanánbam augusztus 16-án. Ezek bevallott célja már nem a föderalizmus, hanem egy független állam létrehozása volt -- valamennyi délszláv nép részvételével. A különböző nemzeti tanácsokat és helyi pártokat összefogó tartományok közötti szervezet, a Szerbek, Horvátok és Szlovének Nemzeti Tanácsa 1918. október 5-én alakult meg Zágrábban. A galíciai lengyelek nemzeti tanácsa néhány nappal később, október 11-én ült össze Krakkóban. Október 14-én Csehországban általános sztájk kezdődött, amely néhány nap múlva hatalmas méretű tömegmegmozdulásokba torkollott. A Reichsrat lengyel, cseh és délszláv képviselőinek a többsége október közepén már csak vendégnek tekintette magát Bécsben.

A bomlás előjeleit érzékelő osztrák kormány és az uralkodó az előremenekülés politikájával próbálkozott. Október 4-én a közös külügyminiszter az Egyesült Államok elnökéhez intézett jegyzékében fegyverszünetre, illetve a béketárgyalások megkezdésére tett javaslatot a januári wilsoni pontok alapján. Ehhez társult, hogy október 16-i nyilatkozatával Károly megtette azt, amit elődjétől immár több mint félévszázada hiába várt a birodalom népeinek többsége: szövetségi állammá nyilvánította a birodalom ausztriai felét. A kocka azonban ekkor már el volt vetve. A föderalizmus, illetve a demokratikus hatalommegosztás más módszereinek az alkalmazása talán eredményes lehetett volna félévszázaddal vagy akár még néhány évtizeddel korábban is, ám 1918 őszén már hatástalannak bizonyult. A szlovén Anton Korošec, amikor Hussarek, osztrák miniszterelnök október elején közölte vele a monarchiai délszláv területek birodalmon belüli egyesítésének tervét, röviden csak ennyit válaszolt: „Túl későn jutott el idáig Hussarek báró. A háború előtt boldogok lettünk volna vele, de ma... Többé semmi sem tudja elválasztani egymástól a szlovéneket, a horvátokat és a határon túli szerbeket.”
A föderalizálási terv időszerűtlenségét húzta alá Wilson október 19-én megérkezett válasza is Burian külügyminiszter jegyzékére. Az amerikai elnök ebben leszögezte, hogy nincs többé abban a helyzetben, hogy a Monarchia népeinek „puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának, hanem kénytelen ragaszkodni ahhoz, hogy ők és nem ő bíráskodjanak afelett, vajon az osztrák-magyar kormány minő akciója elégíti ki e népek aspirációit és felfogását jogaikról és a nemzetek családjának tagjait megillető rendeltetésükről”. A diplomáciai szövegek értelmezésében némi jártassággal rendelkezők számára nem lehetett kétséges, hogy ez mit jelent.



A tanulmány a következő részben folytatódik.


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2022. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (16)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016. évi médiamegjelenések (1)
2016. évi programnaptár (1)
2017. évi médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. évi médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)
2021. évi programnaptár (1)
2022. évi programnaptár (1)
2023. évi programnaptár (1)



1848/49 (52)
Barangolások (34)
Budatétényi Ősök Napja (30)
Díszpolgárok (19)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (129)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (43)
Wolf-kripta (21)