 |
 |
Kitűzöm a kokárdámat március 15-én
A nemzeti színekből készített kokárda már a XVIII. század végétől az olaszoknál is kedvelt nemzeti szimbólum. Francia mintára találták ki az emiliai és romagnai hazafiak, így a kezdőszín, a zöld van legbelül, majd jön a fehér és kívül a piros. Katona Tamás történész figyelt föl arra a kilencvenes években, hogy vigyázat: a magyarok is ugyanilyen kokárdát hordanak!
Honlapunkon is megtekinthető (és olvasható) az M1 műsorán 2009. március 15-én vetített, Ráday Mihály „Ez az Ő napja” című 1848/49-es portrésorozata, Klauzál Gábor emlékének szentelt része: Ez az Ő napja ... Klauzál Gábor
Az alábbi – ez év márciusi – írásában a szerző ismét megemlékezik Klauzál Gáborról.
A cikk kisképén Ráday Mihály kokárdája látható.
* * *
 Kossuth kormányzó szobra New Yorkban |
Magyarok, olaszok, tévedünk mindnyájan? Lehet, de ma már nincs kedvem fölülbírálni Vasvárit, Petőfit, Jókait a kokárdaviselésben: ami jó volt nekik, bizonyára jó lesz nekünk, mai magyaroknak is. Bár megvan a sorrendje a színeknek, nyilván nem ez volt a döntő sem akkor, se manapság. Mindkét sorrend jó, ha vele a kokárdaviselés nemes szokását fönntartjuk nemzeti hagyományaink sorában.
Megtanultam hozzáértő történészektől, hogy Teleki László jót akart, amikor párizsi emigrációjából Magyarországra hívta a lengyel hadvezért, Henryk Dembinskit, hiszen lehetett volna olyan szerencsénk vele is, mint Józef Bem tábornokkal volt. Sajnos nem így történt, ám Dembinski vereségei nem változtatnak azon, hogy „velünk volt” a vérzivatar idején. Nem miatta győzött az orosz-osztrák túlerő, így nem kereszteljük át a Dembinszky utcát, s örülünk utólag is, milyen sok nagyszerű lengyel küzdött együtt a magyar katonákkal a véres csatamezőn. És nem csak ott adták meg az árát: jó páran közülük a bitófán vagy a kivégzőosztag sortüzében fizették meg a magyarbarátságot.
A 48-as nemzedék erényeit bálványozó lelkesedésem és a hibái iránti megbocsátó elfogultságom még középiskolás koromból ered, amikor szüleimtől megkaptam Gracza György Az 1848–49-i magyar szabadságharcz története című, gyönyörű kiállítású, ötkötetes történelmi albumsorozatát. A Rákóczi Gimnázium történelemtanára, Tamásiné minden óráján lehetővé tette, hogy aki valamely tárgyalt történelmi időszakkal kapcsolatban mondana valami kiegészítést saját olvasmányélményei alapján, az óra elején szót kaphat, s ráadásul egy ötöst is, külön. Amikor a szabadságharc korszakához értünk, arattam is rendesen…
Hogyan lehetne elérni, hogy mindenkinek legyen valami kötődése a korhoz, s ne érezze unalmasnak, nyűgnek március 15-e ünnepét? Ha az ember a közszolgálati televíziózásban dolgozik, önként kínálkozik a lehetőség: meg kellene talán próbálni közelebb hozni a nézők sokaságához az akkori sorsfordító eseményeket, és a szereplőket is, politikusokat, katonákat, művészeket, akik annak a korszaknak hősei és áldozatai voltak. Keressük hát fel azokat a helyszíneket, ahol születtek, éltek, buzdítottak, harcoltak, ahol győztek vagy elestek, ahonnan megszöktek, vagy ahol elszenvedték a büntetést, vagy ahová eljutottak az emigráció során, illetve ahol a nyughelyük (ma még) megtalálható, s mutassuk is be. Érjük el, próbáljuk meg elérni, hogy ezeket a helyeket a ma élők fontosnak tartsák határainkon innen és túl, ápolják, tartsák karban, és azzal tegyék gazdagabbá életüket, hogy „kötődnek” történelmünk e fontos, nemegyszer jogos büszkeségre is okot adó pillanataihoz.
Nagy öröm volt a cél elérését már munka közben látni. Amikor egy kis magyarországi falu elhanyagolt temetőjében rendbe tették a szabadságharcos honvéd nyughelyét, mert jönnek a tévések, amikor a temető vezetése megtisztította Kossuth emigrációs társa, Ihász Dániel sírját Torinóban, amikor hírül hozták, hogy egy honvéd tüzér – a forgatás során megtalált – kicsi, földbe süllyedt sírkövét kiemelték és rendbe tették Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben. Nagy élvezet volt Katonától, Csorba Lászlótól, Sárközi Mátyástól, Arató Györgytől, Bene Sándortól, Görföl Jenőtől, Hóvári Jánostól, Hermann Róberttől megismerni a részleteket, az ő – és számos lelkes társuk – segítségével megtalálni, megismerni a helyszíneket, az emlékhelyeket, s aztán együtt örülni annak, hogy újabb helyeken történt meg a helyreállítás, sőt új emlékjelek állítása is követte a feltárómunkát itthon és külföldön egyaránt.
Fontosnak tartom, tartjuk azt, hogy ma már emléktábla jelöli a házat Bagnidi Luccában, ahol „a vad gróf”, Teleki Sándor lakott, hogy Velencében pár éve tábla őrzi az egykori parancsmegtagadó császári hadnagy, majd a magyar légió parancsnoka, végül garibaldista ezredes, Winkler Lajos emlékét, s Rómában bronz mellszobrot kapott Türr István, akinek kackiás bajsza szinte minden nagyobb – mellékalakokkal is díszített – Garibaldi-emlékművön felismerhető, beazonosítható. Talán a magyar útikönyvekben is felhívják majd előbb-utóbb a turisták figyelmét arra, hogy az ő nevét hány helyen őrzi utcanév Itáliában, s Palermóban miért hívják a főutat Corso di Tukorynek, a kaszárnyát Caserma Tukorynek, s hol kereshető fel Tüköry Lajos síremléke a szicíliaiak nemzeti panteonjaként is megbecsült San Domenico-templomban?
Vajon tudja-e, aki Ausztriában eljut a virágdíszes, szépséges Kufsteinbe, hogy a ma már turistalátványosságként látogatható komor várbörtönben hány magyar hazafi raboskodott Kazinczy Ferenctől és Batsányi Jánostól Leövey Kláráig és Teleki Blankáig? Ráadásul még a szabadságharcban szabadcsapatot vezérlő Rózsa Sándor képe is ott a falon...
Vajon tudják-e nálunk, hogy Teleki Emmának (Blanka húgának) a férje az az Auguste de Gerando volt, aki igyekezett javítani a forradalmi magyar vezetés és a francia kormány közötti kapcsolatokat, olyannyira, hogy eljött fegyveresen is harcolni Magyarországra, és végül visszafelé útjában, a szászországi Drezdában végzett vele a betegség? Jó lenne, ha bekerülne a köztudatba, hogy a város katolikus temetőjében ma is ott áll háromszögű hasábra emlékeztető sírjele, amelyre március 15-én odaférne néhány szál magyar virág.
Bár idehaza nyilván mindig viták tárgya lesz a magyar forradalom és szabadságharc vezetőjének számos döntése, aligha vitatható, hogy Kossuth Lajos alakja az elmúlt másfél évszázadban a szabadságszerető magyar nép szimbólumává vált szerte a nagyvilágban. Szobrai, emléktáblái Sumentől Los Angelesig, Torinótól Algonáig (USA, Iowa állam, Kossuth megye!) köztiszteletnek örvendenek mindenütt, ahol őrzik emlékét. De vajon észreveszi-e a magyar turista, aki éppen a londoni Portobello Road régiségpiacára igyekszik, hogy az útja olyan ház mellett vezet el, amelyen (egy kék színű kerek zománctáblán) Kossuth ott-tartózkodását örökítette meg a londoni városvezetés? Van még mit dolgozni rajta, hogy a világcsodák mellett ezeket a gyöngyszemeket is észrevegye minden külföldet járó hazánkfia.
Kossuth olyan hatalmas formátumú egyéniség volt, hogy még a hiánya is történelmi üzenetet hordozott. A nyomdász Bucsánszky Alajos megbízta Gaál Lajost, hogy műhelye, az Ősz utca 20. ház (ma Szentkirályi utca 30., a Pázmány Egyetem egyik épülete) lépcsőházában fesse meg a magyarok őseit, királyait, fejedelmeit és az aradi tizenhármakat. A – hét vezérrel együtt – hetvennégy alakot ábrázoló, négy falat betöltő festményen egyetlenegy nem magyar ember (színben is eltérő) képe fedezhető fel. Az illető úr I. Abdul-Medzsid oszmán szultán, aki befogadta a Törökországba menekülő Kossuthot és kíséretét 1849-ben. A kormányzó ábrázolását ugyanis még nem engedélyezték 1873-ban, de a nyomdász és a festő nem engedett a ’48-ból: ezzel a gesztussal jelezték, hogy ott bizony Kossuth portréjának kellene lennie!
Fontos számomra Kézdivásárhely főterén Gábor Áron szobra, s a néhány óra alatt körüljárható távolságban a hős székely szülőhelye, múzeuma, a számára végzetes csata helyén a Kökös hídjának csonkjai, s a síremlék nemkülönben. A legemlékezetesebb kirándulások közé tartozik az is, amikor Miklósi Sikes Csabával felkerestük Petőfi Sándor sírját a domboldalon, Székelykeresztúr temetőjében. Jelképes sír az ott, ki is írták, nem titkolják ezt a tényt, de megállni egy kicsit csendben, emlékezni a költőre, éppen megfelel… A sors úgy hozta, hogy 1990-től családi-baráti körben is követhettem a mintát, amire az emlékhelyekről szóló, 1987 őszén elindított sorozatban buzdítottam a nézőket.
 Kovács honvéd síremléke a Kissvábhegy oldalában |
Ha egyszer elkezd az ember valamivel komolyabban foglalkozni, könnyen kerülhet a témához tartozó tárgyak vonzásába is. Elsőként Madarász Viktor képének ismert olajnyomatára tettem szert, amelyen Petőfi Sándor a segesvári csatamezőn a vérével írja a földre, hogy „Hazám”. Aztán jöttek további jól ismert reprodukciók, nyomatok, mint pl. Bellomy László „Talpra magyar” című festményéé, vagy „Tóth János képkiadó Budapest-Ujpesten” közreadott „A tizenhárom aradi vértanú” c. nyomata. Van olyan képem, amely Bem tábornokot és vezérkarát ábrázolja lovon a nagyszebeni csatában (Jan Styka és Vágó Pál körképének részlete), meg Jankó János nyomata is ott van az ebédlőasztal fölötti falon, amelyen Batthyány Lajost kísérik az Újépületből a vesztőhelyre. „Tulajdonos Posner Károly Lajos és fia Budapesten” áll „A magyar nemzet dicső vértanúi mártírhalálának 50. évfordulója alkalmára” megjelentetett lap alján, amelyen a vértanúkat népes környezetben, a kompozíció közepén babérkoszorút magasra tartó Patrona Hungariae mellett állva mutatja. Ezekkel a képekkel mindennap szembesülvén gyakran jut eszembe az is, hogy mindegyik abban a korszakban született, amikor a szabadságharcunkat vérbe fojtó I. Ferenc József osztrák császár volt Magyarország tisztelt és szeretett apostoli királya.
Furcsa dolog (lehet) történelmet csinálni, de utólag megítélni sem könnyű. Széchenyi és Kossuth 7 éven át vitatkoztak, míg aztán együttműködtek, s együtt vállaltak szerepet a szabadságharc első kormányának tagjaiként. A Klauzál Gábor Társaság folyamatosan gondozza a Batthyány-kormány miniszterének emlékét, emlékhelyeit. Klauzál kistétényi (budatétényi) rózsakertjéből való rózsatövet kaptam tőlük egyszer. Elültettem otthon, s tudom, ha költözni kell talán valamikor, viszem majd magammal. Valahányszor elmegyek mellette, virágzik éppen, vagy nem, Klauzálra és 1848-ra gondolok újra és újra.
 |
Ráday Mihály
városvédő
2013. március
A fenti írás a Népszabadság - Hétvége melléklet, 2013. március 16-17. - LXXI.évf. 63.szám, 4. oldalán jelent meg.
A képek a szerző felvételei
