Nemzetiségek a szabadságharcban

Klauzál Gábor Társaság szervezésében idén első alkalommal – új hagyományt teremtő szándékkal – a 2012. áprilisában közadakozásból felállított egészalakos Klauzál-szobornál tartottuk meg az eddig a Klauzál-villánál szokásos budatétényi március 15-i megemlékezésünket, melynek ünnepi előadója dr. Szász Erzsébet, a Kempelen Farkas Gimnázium történelem tanárnője volt.

A Kárpát-medence sokarcúsága, népeinek békés együttélése ma is aktuális kérdés. A középkori sokszínűséget fokozta a török kiűzése utáni belső vándorlás, öntevékeny betelepülés és a szervezett betelepítés. Ekkor érkeztek térségünkbe a svábok.

A XVIII. század második feléig, a felvilágosodás koráig Magyarországon a hungarus tudat, a nemesi nemzetfelfogás volt jellemző. Nem a nyelvi, etnikai, néprajzi különbség jelentette a választóvonalat az emberek között, hanem a társadalmi helyzet. Ebben az értelemben nem volt jelentősége Hunyadi János vagy Zrínyi Miklós származásának, etnikai hovatartozásának, hiszen magyar nemesek voltak.

A XVIII-XIX. század fordulójára hazánkat is elérte a nacionalizmus eszmeáramlata, a felvilágosodás korának nyelvújító mozgalma, a nemzeti ébredés, a nemzetek gyökereinek keresése. A korábbi hungarus tudatot a nyelvi nemzetfogalom váltotta fel, ám a magyarországi nemzetiségek nagy része (a magyarok és a horvátok kivételével) csonka társadalmat alkotott: a parasztság mellett hiányzott a nemesi, polgári, értelmiségi rétegük. Az 1843-1844-es országgyűlésen Klauzál Gábor is felszólalt a magyar nyelv ügyében, és ez az országgyűlés iktatta törvénybe a magyar államnyelvet. A horvátok önálló nyelvhasználata is szóba került, hiszen ők alkottak még teljes társadalmat, viszont a többi nemzetiségnek még csak kialakulóban volt a vezető rétege.

A magyar politikusok többsége, a liberális ellenzék a reformkorban az egy politikai nemzet koncepcióját vallotta: a nemzet nem nyelvi, hanem történelmi, jogi képződmény, amely a Kárpát-medencében hosszú idő során alakult ki, s ennek részei a különböző nyelvet beszélő lakosok. A nemzet elismerését állami léthez kötötték, így csak a horvátot és a magyart fogadták el politikai nemzetként.

Az 1848-ban induló forradalmi hullám márciusban Bécset, Pozsonyt és Pestet is elérte. Március 15-éhez a nemzetiségi politikusok is nagy reményeket fűztek. Joszip pátriárka, a szerb egyházfő is ott volt a Pozsonyból az országgyűlés követeivel Bécsbe induló hajón, hogy a szerb nemzetiség kollektív politikai szabadságát elismertesse. A magyar politikai vezetők azonban a nemzetiségeknek ekkor még elsősorban egyéni szabadságjogokat adtak volna. Az április 11-én szentesített törvények kerettörvényt alkottak, nem voltak részletesen kidolgozva. A jobbágyfelszabadítás érintette a nemzetiségeket is, de nem volt teljes értékű és teljeskörű, hiszen csak a telkes jobbágyokra vonatkozott, ám a jobbágyok hatvan százaléka zsellér és majorsági jobbágy volt.

1848-ban a nemzetiségek gyűléseket tartottak: a szlovákok Liptószentmiklóson, a románok Balázsfalván, a szerbek Karlócán, de a magyar politikai vezetés nem kívánt autonómiát (pl. Szerb Vajdaságot) biztosítani nekik, hiszen a területi integritást tartották szem előtt, és 1848 nyarától a védelmi harcra készültek. Batthyány Lajos miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügy-miniszter azzal a javaslattal indult Bécsbe, hogy Horvátország kapjon függetlenséget, viszont ez a horvátok számára már kevésnek bizonyult: Jelačić 1848 szeptemberében, a pákozdi csatában már nem nemzeti céljukért, hanem a Habsburg-dinasztia érdekéért harcolt. A szerbeknél és a románoknál volt kompromisszumra kész szárny, a horvátoknál nem.

           

Avram Iancu román politikus 1848 őszéig a megegyezés híve volt, később viszont az erdélyi magyarok ellen harcolt, azonban 1849 júliusában Kossuth Lajos Bălcescuval aláírta a magyar-román megbékélési okmányt, amelyben szó esett egy román légió felállításáról, a románok külön nemzetiségként való elismeréséről, az egyházi és iskolai ügyek szabad intézéséről, a pátriárka-vezette román ortodox egyházról, a románlakta vidékek saját közigazgatásáról, kétnyelvűségéről, az évente tartandó román nemzeti gyűlésről, a majorsági jobbágyok és a zsellérek felszabadításáról.

Jelačić pákozdi legyőzése után a magyar csapatok kiszorították az ellenséget az országból, de novemberben megindult Windischgraetz támadása. Görgey Artúr az 1849. január 3-án megvívott tétényi csatában lassította az ellenség előrenyomulását, fedezte az országgyűlés és a Batthyány-kormány felbomlása után megalakult Magyar Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe költöztetését. Januárban Görgey a Felvidéken, szlováklakta területen nyomult előre, hat színtiszta szlovák zászlóaljat állított fel, akik kivették a részüket a szabadságharcból, pl. a február 5-i, sikeres branyiszkói áttörésnél. A szlovákok inkább magyarbarátok, mint magyarellenesek voltak. Az ellenünk harcoló szlovák légió 900 katonájának kétharmada cseh, egyhatoda német volt, és csak a további egyhatod részt képezték a szlovák lakosok.
Hasonlóképpen a magyarországi románok is magyarbarát álláspontra helyezkedtek, sajnos azonban az erdélyi románokat már sikerült a magyarok ellen hangolni. Ennek ellenére, amikor Bem 1849 március végére egész Erdélyt felszabadította, román honvédzászlóaljakat is állított fel. Amikor februárban az erdélyi románok magyarellenes agitátorokat küldtek a magyarországi románokhoz, maguk fogták el és adták át őket a magyar hatóságoknak.
A szerbek inkább ellenálltak, hiszen a korábbi határvédelmi feladatokból adódóan övék volt a legszervezettebb politikai és katonai vezető réteg, a szerb ortodox egyház a XVII. század óta jól szervezett volt és komoly befolyással bírt. A szerbek szorosan kötődtek a Habsburg-dinasztiához, ezért 1849 után komoly csalódást éreztek.

        

A nemzetiségek álláspontja az 1849 márciusi, olmützi oktrojált alkotmány után módosult: a törvényekben a nemzetiségek fölött is érvényesült az abszolút uralkodói hatalom. Ez lehetőséget adott volna a tárgyalásokra, de az áprilisi Függetlenségi Nyilatkozat nem foglalkozott a nemzetiségekkel. Azonban amikor Ferenc József az orosz cár segítségét kérte a magyar szabadságharc leverésére, és megindult az orosz intervenció, Kossuth nézeteiben is változás állt be: Teleki László párizsi követtel együttműködve dolgozott Magyarország föderalisztikus átszervezésének lehetőségén (amely később, az emigrációban alapot adott neki a Dunai konföderációs terv elkészítéséhez).
Kossuth és Bălcescu magyar-román megbékélési okmányát követően, 1849 júliusában elkészült a nemzetiségi törvényjavaslat a magyarországi nemzetiségek elismertetésére (amelyben már kollektív jogok is szerepeltek: az egyház, az oktatás és a jobbágyfelszabadítás kérdésében), amelyet a képviselőház is elfogadott. Ez lett aztán a kiegyezés utáni, 1868-as nemzetiségi törvény alapja, bár ez sem foglalkozott a területi autonómia megadásával.

A nemzetiségi törvény azonban már elkésett, a túlerő miatt sor került a világosi fegyverletételre. A román, szerb, szlovák, sváb nemzetiségű tiszteket, honvédeket a magyarokhoz hasonló büntetés várta. Az aradi vértanúk egy része magyarul sem tudott. 1849 után a „nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”, és a szabadságharc leverésének okai között tartják számon a nemzetiségi viszonyok nem kielégítő rendezését.
Általánosan elmondhatjuk, hogy a belső területek nemzetiségei a szabadságharc mellé álltak, a peremterületek lakói inkább ellenünk harcoltak. Viszont számos olyan terv, koncepció, törvénytervezet született, amely aztán a kiegyezés utáni, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Eötvös József nevével fémjelzett, liberális nemzetiségi politikában folytatódott.


Dr. Szász Erzsébet
töténelemtanár
Kempelen Farkas Gimnázium



2013. március 10.