Az önmaga igazát kereső magányos emigráns: Szemere Bertalan

Pelyach István történész a 2013. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvénysorozatunk április 27-i, Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott előadásából honlapunk számára készített tanulmánya, melyben arra keressük a választ: hogyan és miért vált magányossá, szigetelődött el az emigrációban Magyarország 1849-es miniszterelnöke.

Az utókor, a történeti emlékezet, a történetírás olykor sajátosan bánik a múlttal: kiemel abból korszakformáló eseményeket, személyiségeket, s azokon keresztül próbálja meg rekonstruálni azt, ugyanakkor valamilyen (megmagyarázható?) okból háttérbe szorít, másodlagosnak minősít pályafutásokat, eseményeket. Ennek következtében szinte minden korszaknak megteremtették az első vonalbéli meghatározó alakjait. A reformkor és 1848/49 történelmét így jobbára Kossuth Lajos, Széchenyi István gróf, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós báró politikaformáló tevékenységén keresztül ismerhettük meg, s kevés (jóval kevesebb) figyelmet szenteltünk a „második vonalnak”, Batthyány Lajos gróf, Teleki László gróf, vagy éppen Szemere Bertalan közel sem biztos, hogy „másodvonalbéli” szerepének. Igaz ugyanakkor, hogy az adott korszak a saját értékrendje szerint már maga is kiemelt egyéniségeket, s kitüntető meghatározásokkal látta el őket. Így lett Széchenyi István gróf „a legnagyobb magyar”, Deák Ferenc „a haza bölcse”, Wesselényi Miklós báró „az árvízi hajós”, vagy Andrássy Gyula „a szép akasztott gróf”. A 200. éve született Szemere Bertalan ebből a sorból is hiányzik. Kortársai nem aggattak rá költői jelzős szerkezetet, de az utókor is méltatlanul feledkezett el róla. Pedig az első felelős és független magyar kormányban Batthyány Lajos gróf a belügyi tárcát bízta rá, majd 1849 tavaszán Kossuth Lajos őt kérte fel a függetlenségét kimondó ország miniszterelnöki tisztségének betöltésére. Érdemes utánajárni annak, hogy mi is lehet e mellőzöttség oka? Mert születésének 200. évfordulója is úgy telt el, hogy érdemi megemlékezést alig tartottak róla.

Kossuth Lajos	gróf Széchenyi István	Deák Ferenc	báró Wesselényi Miklós		gróf Batthyány  Lajos

Történelmi gyökerekkel bíró családból származott Szemere Bertalan – a legenda egyenesen a honfoglaló Huba vezértől származtatja a famíliát. A Borsod megyei Vattán 1812. augusztus 27-én

Huba vezér

született csecsemő azonban már nem biztos anyagi jólétbe született, hiszen a 19. század elejére a nemesi rang mellől eltűnt a vagyon. Édesapja Szemere László kora ifjúságától katona volt (1809-ben a borsodi nemesi felkelés főparancsnoka), édesanyja Karove Erzsébet igazi vendégszerető gazdasszony, aki emellett kemény kézzel próbált utat mutatni 4 gyermekének. A Vattán, Miskolcon, Késmárkon, Sárospatakon tanuló ifjú bizony hamar megismerte a nélkülözést is, olykor télikabátja sem volt. A tanulás, majd valamilyen biztos megyei állás jelentette számára a felemelkedés egyetlen útját, s ő tehetsége révén meg akarta ragadni ezt a lehetőséget. A szorgalmas és kezdeményező ifjú már Miskolcon műkedvelő színjátszó társulatot alapított, Késmárkon pedig a későbbi pályáján oly fontos német nyelv elsajátításában tűnt ki. Sárospatakon különböző diákegyesületek munkájában vett részt, melyek közül legjelentősebb a „Nádor Királyi Tábla” volt. Ebben a tagok szinte „eljátszották” a korabeli megyegyűléseket, országos és megyei kérdéseket vitattak meg, s ezekről formális, írásban rögzített határozatokat is hoztak. Az ifjú nemzedék itt tanulhatta meg a politika „tudományát”, itt érlelődtek politikussá. E Táblának lett elnöke az ifjú Szemere, aki előtt ekkor még egy másik pálya, a szépírói is nyitva állt. A Mulattató Kis Könyvecske című gyűjteményében több mint hatvan, jobbára verses formában írt munkáját olvashatjuk el, s néhány írását megjelentette a Felsőmagyarországi Minerva is.

Sorsát az döntötte el, hogy 1832 decemberében Borsod vármegye országgyűlési követe Palóczy László

Pálóczy László

Kölcsey Ferenc

jurátusként magával vitte Pozsonyba. Itt eszmélt rá: a nemesség kötelessége, hogy foglalkozzon az ország, a nemzet dolgaival, mert rajtuk kívül senki más nem teheti ezt meg, hiszen ki van zárva annak intézéséből. Pályaválasztását Kölcsey Ferenccel való megismerkedése is megkönnyítette, aki nagyon jó véleménnyel volt a jurátus Szemeréről. Politikai nézeteinek formálódása, kialakulása ugyancsak ezekben a hónapokban érhető tetten: „itt már lelkem rögtön a régi respublikák, a demokrata intézmények felé fordult”. „Különös gondolatok fejlenek bennem a monarchák felöl, ha Észak-Amerikába pillantok, s elmélkedem, hogy ott az emberiség életének új szakasza kezdődik” – írta egyik levelében Kölcseynek.

Érdekes ugyanakkor, hogy Kossuthtal való személyes kapcsolatáról semmilyen adat nem maradt fenn 1832-1834-ből, Széchenyire pedig komoly fenntartással tekintett, aminek oka lehetett az is, hogy a gróf ellenezte Kölcseynek az Akadémia titkárává választását. Ott volt a Wesselényi tiszteletére adott fáklyászenén, de nem csatlakozott az országgyűlési ifjak által létrehozott Társalkodó Egylethez. Élénk pozsonyi életének 1834 őszén az vetett véget, hogy szülei nem tudták tovább anyagilag támogatni, állást pedig nem talált a koronázó városban.

A sikeres ügyvédi vizsgát tett ifjú azonban azzal is tisztában volt, hogy tanulnia kell még, ezért – több kortársához hasonlóan – európai utazásokat tervezett, csakhogy az anyagi fedezete hiányzott ehhez.

ifjú Szemere

Rokonai támogatását élvezve végül 1836 októbere és 1837 októbere között beutazhatta Nyugat-Európát. Hosszasan időzött Párizsban, melynek szabadosságát elítélte, majd Londonban, melynek életszerűségét csodálta. „Párizs látszani, London lenni akar” – mondott ítéletet lakonikus tömörséggel. Megismerkedett az írországi nyomorral, az angol vasúti közlekedés gyorsaságával, Hollandia rendezett tisztaságával, s elkeseredve tapasztalta, hogy Magyarországról még a művelt, értelmiségi emberek is mily keveset tudnak. Hazatérte után benyomásait, élményeit két kötetben foglalta össze, s az 1840-ben megjelent Utazás külföldön óriási sikert aratott. Pár hónap alatt közel 1300 példányt adtak el belőle, s az ifjú reformnemzedék eszméit látta visszaigazolva benne; a demokrácia kézikönyveként forgatták a munkát, mely egyéni elismerést is hozott szerzője számára: a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választották.

Szemere ezekben az években kezdett behatóan foglalkozni a büntetőjog kérdéseivel. Tervezetet írt egy felépítendő börtönről, amelyben a foglyokat emberhez méltó körülmények között tartják, s lehetőséget biztosítanak számukra arra is, hogy dolgozhassanak. Nagy visszhangot, kiváltó dolgozatát meg is jelentette, akárcsak az Akadémia pályázatára írt A büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről címet viselő munkáját, mellyel első díjat nyert. Mindemellett Szemere aktív vármegyei tevékenységet folytatott: 1841-től az egri járás főszolgabírója, a vármegyei követutasításokat kidolgozó bizottság tagja volt, 1843 tavaszán pedig Borsod egyik országgyűlési követévé választották.

pozsonyi országgyűlés

Az 1843/44-es országgyűlés lehetett az a színtér, ahol Batthyány Lajos gróf és Szemere először találkozhattak. Ki kell azonban emelnünk a feltételes módot, mert egyetlen forrás sem áll rendelkezésünkre, amely a személyes kapcsolatfelvételt igazolná. Szemere nyomtatásban megjelent írásait a gróf olvashatta - de legalábbis hallhatott róluk -, jogi ügyekben való jártasságát, felkészültségét pedig méltányolhatta, mert a diétán szembesült ezzel. Ugyanígy valószínűsíthetjük, hogy a főrendi ellenzék vezetőjének neve, tekintélye, a reformtábor szervezésében kifejtett munkássága ismeretes volt a borsodi követ előtt. Bizton állíthatjuk ezt, hiszen Batthyány rendkívül határozottan irányította reformer-arisztokrata társai munkáját, szervezte meg felszólalásaikat, s maga is kb. kettőszáz hosszabb-rövidebb beszédet mondott el, melyekben „a legjobb polgári elvekkel áthatva szokott felszólalni”. Mindemellett rendszeresen látogatta az alsótábla üléseit is, ahol viszont az egyik legaktívabb tag éppen Szemere volt, aki országgyűlési jegyzőként a feliratok, törvényjavaslatok végleges formába öntését végezte igen komoly szakértelemmel. De az igazságszolgáltatás átalakítása, a magyar nyelv ügye, a közteherviselés, a horvát-magyar viszony tárgyában elmondott felszólalásaival ugyanúgy kivívta követtársai elismerését. A horvát-kérdésre különös figyelmet fordított. Amikor pl. a magyar nyelvtörvény vitájában felvetődött, hogy ezentúl az országgyűlésen a horvát követeknek is magyarul kell majd megszólalniuk, a kor neves történészétől, Horvát Istvántól kért erről szakvéleményt. /Azért érdemes erre felfigyelnünk, mert a következő országgyűlésen éppen Batthyány Lajos lesz a horvát nyelv engedélyezésének - vagyis, hogy a horvátok anyanyelvükön szólalhassanak fel a diétán - egyik szószólója./ Szemere népszerűségét mutatja, hogy 1843 őszén az országgyűlési ifjak már fáklyászenével tisztelegtek előtte Pozsonyban. A diéta mindazonáltal – Szemere és Batthyány csalódására – a legtöbb kérdésben kudarccal végződött. (A gróf értékelése szerint ez volt „a leggyalázatosabb országgyűlés évek óta”.) Ennek okát egymástól függetlenül ugyanabban látták: az ellenzék túl sok kérdést vetett fel, s ezzel lehetőséget teremtett a kormányzatnak és a konzervatív tábornak, hogy részletkérdések sokaságába fullasszák a vitákat. Másrészt nem volt határozott vonalvezetés, közös ellenzéki akarat, ez pedig az erők szétforgácsolásához vezetett. A megoldást is ugyanabban látták: meg kell teremteni az ellenzék egységét, pártot kell szervezni.

A diéta bezárását követően Szemere útja Borsodba vezetett, s politikai mozgásterét vármegyéje keretei között próbálta tovább szélesíteni. Jelenlétére égető szükség volt, hiszen a bécsi kormányzat a reformtábor letörése érdekében adminisztrátorokat, főispáni helyetteseket nevezett ki a municípiumok élére, hogy általuk biztosítsa a konzervatív többséget. Szemere többször is óvást emelt a megye adminisztrátorának tevékenysége ellen, s ehhez „hatalmat” az adott számára, hogy az 1846. januári tisztújításon óriási fölénnyel választották Borsod másodalispánjává. Ő is felismerte az egyesületekben rejlő politikai lehetőségeket, ezért aktívan közreműködött pl. az Országos Védegylet Borsodi Osztályának megszervezésében, részt vett a helyi takarékpénztárak népszerűsítésében, megírta a Tiszamelléki kölcsönös tűzkártérítő társaság alapszabályát.

A vármegyei politikai élet színpadán egyre nagyobb befolyással és tekintéllyel bíró Szemere magánéletében is komoly változás történt 1846 tavaszán: feleségül vette a Pest megyei nemesi családból származó Jurkovich Leopoldinát, s megszületett Miskolcon első gyermekük – Mária – 1847 januárjában. A nyugodt családi légkört azonban ritkán élvezhette az ambiciózus fiatalember, mert pont ebben az időben vált esedékessé a formálódó reformellenzék egységének megteremtése, s ebben Szemere komoly szerepet szánt magának.

Az előkészítő munkálatok már 1845 késő őszén kezdődtek, amikor is egy tanácskozáson felkérték Batthyányt, Deák Ferencet és Szentkirályi Móricot egy vitairat elkészítésére. 1846-ban több egyeztető

Szentkirályi Móric

megbeszélésre került sor, de érdekes módon ezekre Szemerét egyszer sem hívták meg. Ennek oka nem deríthető ki, sokasodó vármegyei elfoglaltságai azonban semmiképpen sem indokolták mellőzését. „Véletlen csak nem lehet az összejövetel, ha pedig hívogatnak konferenciára, és engem nem hívnak, akkor furcsa, ha mégis várnak” – írta sértődötten s némi értetlenséggel 1847. január elején Vukovics Sebőnek. Az 1847. március 15-ére tervezett konferencia előtt azonban ő is összefoglalta a megoldásra váró feladatokat, Kossuthhoz, Eötvös Józsefhez hasonlóan programvázlatot írt, melyben ügyesen ötvözte az ellenzék különböző árnyalatainak elképzeléseit. A Klauzál Gábornál tartott egyeztető megbeszélésen azonban Kossuth határozottan kikelt Szemere programja ellen, Batthyány viszont mellette érvelt. (Az esetet jegyezzük meg, mert Szemere először itt szembesülhetett azzal, hogy van egy az övénél erősebb akarat és tekintély - Kossuth akarata és tekintélye.) A konferencia végül úgy határozott, hogy Szemere és Kossuth munkáját

Klauzál Gábor

kell összedolgozni, s ezt egy szűk bizottságra bízták, melynek természetesen a borsodi politikus is tagja lett. Ettől az időponttól mutatható ki szorosabb együttműködés Batthyány és Szemere között. A gróf értékelte a borsodi alispán elvhűségét, de felismerte kompromisszumteremtő képességét, hajlékonyságát is. S a Kossuthtal szemben megnyilvánuló ellenérzéseik szintén valamiféle hallgatólagos „szövetségkötést” eredményezhettek. Igaz, eltérő volt ennek a kiváltó oka. Batthyány számára természetes volt, hogy a reformkori politizálást új dimenzióba emelő Kossuth nélkül nem lehet végigvinni a reformokat. Támogatta Kossuth országgyűlési követté választását Pest vármegyében 1847 őszén, hiszen csak így látta biztosítottnak az ellenzék erejét és hatékonyágát az alsó táblán. Taszíthatta viszont az az erőszakos stílus, ahogy Kossuth nyíltan a vezérszerepre tört, s a borsodi politikusban talál/hat/ta meg ennek ellensúlyát. Szemere fenntartásai alapvetően más tőről fakadtak. Ebben az időben ő már felkészültnek érezte magát az ellenzéki vezető szerep betöltésére, nem óhajtott „második” lenni a sorban, s Batthyány támogatása, „szövetsége” segíthette a cél elérésében. Ne gondoljunk azonban itt kiélezett vitákra, vagy hangzatos támadásokra. Szemere is tudta: az ellenzék csak akkor lehet sikeres, ha megőrzi egységét, a jelentkező belső ellentéteket nem viszi a nyilvánosság elé. Batthyány kitüntető figyelme mindenesetre hasznos volt számára.

Az utolsó rendi országgyűlésre Borsod vármegye egyik követévé ismét Szemerét választotta, aki bekerült az ellenzék működésének összehangolására létrehozott szűk tanácskozó testületbe is Pozsonyban, amelyet gyakran keresett fel Batthyány gróf is. Az együttműködés célja egyértelmű volt: már az alsó tábla törvényelőkészítő munkálataiba is be kívánták vonni a főrendi ellenzék vezetőit. Ennek eredményeként a leglényegesebb kérdésekben – közteherviselés, jobbágykérdés, az adminisztrátori rendszer határozott elítélése – közös álláspontot képviselhettek, annak ellenére, hogy a kormányzat többször is megkísérelte ígéretekkel megbontani az egyébként sérülékeny egységet. Szemerének a konferenciákon nyújtott „teljesítménye”, a törvényjavaslatok megfogalmazásában tanúsított szakszerűsége győzte meg a grófot: számíthat a borsodi követ felkészültségére és támogatására. Erre igen hamar nagy szüksége volt Batthyánynak, hiszen március 1-én megérkezett Pozsonyba a párizsi forradalom híre. Kossuth nagy beszédében március 3-án összegezte a megoldásra váró feladatokat, s indítványát mindkét tábla jóváhagyása után 16-án egy országgyűlési küldöttség nyújtotta át Bécsben az uralkodónak. Ebben lényeges új elemként szerepelt Batthyány azonnali miniszterelnöki kinevezése, amit István főherceg nádor segítségével 17-én a reggeli órákban el is értek. A gróf sürgős feladata lett immár kormánya névsorának összeállítása, s miniszterelnöki irodájának megszervezése, hiszen óriási adminisztrációs feladatokat kellett levezényelnie. Irodája megszervezését a jó íráskészséggel és adminisztratív tapasztalatokkal rendelkező Szemerére bízta, aki március 22-étől 25-éig maga fogalmazta meg a miniszterelnök szinte összes fontos rendeletét, hivatalos iratát. 23-án kelt levelében pl. együttműködésre szólította fel a Helytartótanácsot, ugyancsak e napon István főherceg nádorhoz írt levelében sürgette 15-20 000 magyar katona hazahozatalát, s Batthyány kérésére ő fogalmazta meg a magyar haderőről szóló törvényjavaslatot, amelyet végül mégsem bocsátottak vitára. E megfeszített munkatempót követelő napokban Szemere több törvény kidolgozásánál működött közre, melyek közül a sajtótörvény szinte teljes egészében az ő munkája. Ez a törvényjavaslat váltotta ki a forradalmi Pesten a legnagyobb ellenérzést, hiszen a lapok alapítását szinte megfizethetetlenül magas kauciós összeg letételéhez kötötte. Batthyány kifejezett kérésére módosított a törvényszövegen Szemere, így pl. felére csökkentette a kauciós összeget.

Tény, hogy ezekben a kritikus napokban szoros és bizalmas munkakapcsolat alakult ki kormányfő és leendő belügyminisztere között, hiszen ezt a tárcát Batthyány első perctől kezdve Szemerének szánta. (A gróf határozottsága ez ügyben azért érdemel különös figyelmet, mert többen is megfogalmazták ezzel kapcsolatos fenntartásaikat, sőt egyes vélemények szerint– Kossuth is szemet vetett a belügyminisztériumra.) A bizalom újabb jeleként március 23-án Batthyány komoly megbízást adott Szemere számára: egy újonnan felállított bizottmány – a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány – tagjává nevezte ki, melynek feladata a forrongó Pesten a rend fenntartása, a kormányzat politikai akaratának megjelenítése és biztosítása volt. A kiküldéssel nem eltávolítani akarta Pozsonyból belügyminiszterét – habár Széchenyi a következőket írta naplójába: „Szemere elmegy! Vagy felakasztják, vagy rászed bennünket!” -, hanem a fővárost akarta biztos kezekben tudni. Nem mond ennek ellent az a tény sem, hogy a Bizottmány elnökévé nem őt, hanem a fővárosban tartózkodó, és ott határozott népszerűségnek örvendő Klauzál Gábort nevezte ki.

A fővárosi mozgalmak lecsendesítésének szándékával Pestre érkező Szemere azonban elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy szükség esetén felhasználja az abban rejlő erőt. Amikor pl. március 30-án arról értesült, hogy az uralkodó leiratában megtagadta a felelős minisztérium felállításának lehetőségét, egy proklamáció kiadására tett javaslatot, melyben kimondták volna: a haza veszélyben van. Nem riadt vissza attól sem, hogy a fővárosi mozgalom esetleges szervezésével nyomást gyakoroljon Bécsre. Ezt igazolja, hogy amikor két nap múlva megérkezett az udvar visszalépését hírül hozó tudósítás, Batthyánynak a következőket jelentette: a veszélyeket látva már „rendkívüli intézkedésekről kezdtünk gondolkodni”. Szemere tehát a Bizottmány többi tagjával együtt tökéletesen ellátta azt a feladatot, amellyel a miniszterelnök megbízta őket, s április közepén a kormány Pestre érkezését követően befejezte tevékenységét.

Szemere Bertalan

A belügyminiszter Szemerére szerteágazó feladatok vártak, miközben számtalan támadásnak volt kitéve, melyek elhárításában többnyire számíthatott Batthyány támogatására. Az áprilisi törvények végrehajtása során vitás kérdések sokaságában kellett határozottan állást foglalnia, miközben a rend fenntartását is biztosítania kellett. „Van szabadság, de kell lennie rendnek is. A rendetlenség sírja a szabadságnak” – fogalmazta meg egyik rendeletében. Ezen felfogása okán állandó célpontja lett a kormány radikális ellenzékének, egyes vélekedések szerint ha Batthyány nem váltja őt le, „a minisztérium még az országgyűlés előtt /1848. július/ megbukik”. A miniszterelnöknek azonban éppen ilyen keménykezű, az alkotmányossághoz ragaszkodó belügyminiszterre volt szüksége, ezért a támadások ellenére végig kitartott mellette. Igaz, tapintható népszerűtlensége miatt bécsi és innsbrucki útjai idején egyszer sem bízta meg őt, hogy távollétében helyettesítse a miniszterelnöki teendők ellátásában.

Szemere Batthyánynál hamarabb ismerte fel és fogalmazta meg, hogy az osztrák kormányzattal a konfliktus szinte elkerülhetetlen, elő kell tehát teremteni azokat az eszközöket, amelyekkel megvédhetjük az uralkodó által szentesített alkotmányunkat. Ezért kezdeményezte kormánybiztosok kinevezését, a nemzetőrség átszervezését tábori szolgálatra, az újoncköteles korosztályok katonai összeírását, a kormányzat számára megbízható alakulatok Pest környékére való csoportosítását. 1848 szeptemberének elején, amikor az udvar a legfontosabb miniszteri tárcák feladását követelte, válaszút elé került a kormányzat és az országgyűlés. Szemere – habár nem voltak illúziói – a Bécsben tárgyaló miniszterelnök távollétében az alkotmányos keretek fenntartását tartotta szem előtt, Kossuth egyre nyilvánvalóbban a forradalmi út, az önvédelem mellett kardoskodott. Batthyány és a kormány szeptember 11-i lemondását követően - miután egyértelművé vált, hogy fegyveres önvédelemre kényszerült az ország -, azonban természetes módon vállalta fel ő is azt. Politikai hitvallását is a megváltozott körülményekhez igazította. 1848. novemberében az államforma kérdésében már így fogalmazott: ideálja a „tiszta respublika”. „...köztünk és a fejedelmi ház közt fegyver ítéljen. Ki veszt, az bukik, ki győz, az uralkodni fog.”

Utalnunk kell itt azonban egy lényeges mozzanatra: a kormány lemondása után a végrehajtó hatalom szeptember végén a forradalmi kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány kezébe került, melynek elnöke – s nem csak formálisan – Kossuth Lajos lett. Szemerének, akit csak október 1-én választottak be a testületbe, egyre többször kellett szembesülnie Kossuth példátlan népszerűségével és határtalan ügybuzgalmával. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Szemere volt a politikai porondon az egyetlen, aki felkészültsége, népszerűsége és határtalan ambíciója okán az egyetlen vetélytársa lehetett a lassan kultikus lénnyé – a magyarok Mózesévé – nemesedett Kossuthnak. Egy 1848 januári titkosrendőri jelentés már utalt arra, hogy Szemere Kossuth megtestesült ellenzéke, s nyíltan az ellenzék vezére szeretne lenni. Miniszterségük idején a Batthyány kormányban ez a feszültség nem volt érzékelhető közöttük, sőt szoros együttműködésüknek láthatjuk számtalan nyomát. (Mészáros Lázár hadügyminiszter szerint Szemere a kormányüléseken „mint praktikus életbölcsész jobban szított Kossuthhoz, mert miniszter szeretett lenni”.) 1848 szeptemberének elején azonban ismét érzékelhető a

Batthyány-kormány

feszültség a két politikus között. A Batthyány-kormány lemondása előtti napokban Kossuth már egy forradalmi triumvirátus (forradalmi kormány) létrehozásán fáradozott, melyben nem számított Szemerére. Ennek hatalomátvételét talán pontosan az akadályozta meg, hogy Szemere szeptember 11-én nem mondott le minisztertársaival együtt, mondván: lennie kell egy jogfolytonos miniszternek, aki az új kormány kinevezését ellenjegyzi. S lennie kell azért is, hogy az uralkodói rendeletek törvényességét ellenőrizze, azokat ellenjegyezze, vagyis megakadályozza, hogy végrehajtó hatalom híján az uralkodó rendeleteivel felforgassa az alkotmányos rendet. Lépésével azonban nyílván keresztezte Kossuth eredeti elképzeléseit, s ez csak rontott kettejük kapcsolatán. A feszültség kitapintható november közepén is, amikor Kossuth az országgyűlés nyomására megkísérelte az OHB-t szabályszerű kormánnyá átalakítani. Az OHB elnöke olyan végrehajtó hatalmat kívánt felállítani, amelynek minden tárcáját saját elképzelése szerint töltheti be, s ez ellen Szemere határozottan felemelte szavát. Tekintélyét jól mutatja, hogy beleegyezése híján Kossuth nem erőltette a minden áron való kormányalakítást. De Szemere is érezte, hogy a kialakult helyzetben csak Kossuth „árnyékában” cselekedhet, ezért új működési teret keresett magának.

Az OHB tagság megtartása mellett december közepétől Felső-Magyarország teljhatalmú országos biztosaként is tevékenykedett. Borsod megye szülötteként ismerős terepen mozgott, használni tudta régi kapcsolati rendszerét, s ennek is köszönhető, no meg erélyes, határozott fellépésének, hogy mozgósító felhívásai értő fülekre találtak. Jelentős érdemeket szerzett a felső-tiszai hadtest megszervezésében, majd 1849 első hónapjaiban a tavaszi hadjárat gazdasági alapjainak megteremtésében.

Politikai súlyát pontosan jelzi, hogy 1849 április közepén Kossuth őt kérte fel a belügyi tárca vitelére az új kormányban. A Habsburg ház trónfosztása és a függetlenég kimondása után a kormányzóelnök egy olyan kormányzati rendszer kiépítésében gondolkodott, amelyben egy személyben ő lett volna a kormány- és az államfő. Mivel a felkért miniszterek közül ezzel senki nem értett egyet, Kossuth engedett, s Szemerét bízta meg a kormány vezetésével is. A jogkörök tekintetében azonban jónéhány elvarratlan szál maradt, hiszen Kossuth megkapta a volt nádor jogkörét, melyet kibővítettek a miniszterelnöki jogosítványok egy részével. Szemere ugyanakkor megkísérelt felállítani egy miniszterelnöki hivatalt, de valójában „csak” kibővített jogkörű belügyminiszterként működhetett. A súrlódások, összeütközések szinte bele lettek kódolva a rendszerbe, s ezek nagyon hamar be is

Szemere-kormány

következtek. A Szemere-kormány komoly lépéseket tett a polgári állam alapjainak megerősítésére. Elkészítették az első tervezeteket a törvényhozás rendszerének átalakításáról, a nem úrbéres szolgáltatások eltörléséről és állami megváltásáról, törvényt hoztak a nemzetiségek jogairól és a zsidóemancipációról (mindkettőt július 28-án fogadta el az országgyűlés már Szegeden). A cári intervenció megindulása után azonban ismét a hadseregszervezés, a katonai kérdések kerültek előtérbe, s a veszély nagyságának érzete és fenyegető súlya kikezdte a pattanásig feszült idegeket is. A nemzet bizalmát teljes mértékben élvező államfő egyre gyakrabban lépett át az alkotmányos kereteken: miniszteri ellenjegyzés nélkül adott ki rendeleteket, közvetlenül levelezett a hadsereg parancsnokaival, s több esetben a minisztertanács határozataival ellentétes intézkedéseket hozott. A miniszterelnök Szemere először figyelmeztette Kossuthot, hogy eljárása nem egyeztethető össze a felelős kormányzás eszméjével, majd július 21-én beadta lemondását, amelyet azonban az államfő nem fogadott el. Július utolsó előtti napján a minisztertanács azzal bízta meg Szemerét és Batthyány Kázmér gróf külügyminisztert, hogy tárgyaljanak az oroszokkal, s próbáljanak

Az utolsó aradi minisztertanács

meg az 1848-as törvények talaján valamilyen kompromisszumos megoldást találni, küldetésük azonban sikertelen maradt. Az augusztus 9-i temesvári vereség után Kossuth nem tehetett mást, mint lemondott, s a politikai és katonai főhatalmat Görgei tábornokra ruházta.

A kormánytagok többsége egyetértett a lemondással, hiszen a kialakult katonai helyzet értelmetlenné tette a további ellenállást, a miniszterelnök Szemere - Batthyány Kázmérral együtt - mégsem írta alá a lemondó nyilatkozatot. Tettét azonban nem a folytatásba vetett hit indokolta. Ekkor ő már előre, az emigrációba tekintett. A tragédia árnyékában számot vetett múltjával, s úgy érez(het)te, eljött az ő ideje. Ki lehet, ki tud lépni Kossuth árnyékából, be lehet, be tudja bizonyítani, hogy felkészült és méltó a nemzet bizalmára. S be lehet és be tudja bizonyítani azt is, hogy Kossuth méltatlan volt minderre. Mivel a kormányzóelnök beadta a lemondását, s mindezt egy, a nemzethez írt búcsúszózatában nyilvánvalóvá is tette, megszűnt politikai hatalom lenni. Ha ő (Szemere), nem mond le, ez azt jelenti, hogy az emigrációban olyan hatalmat gyakorol, amelyet még a nemzet bizalmából kapott, vagyis igényt formálhat az emigráció vezetésére, háttérbe szoríthatja Kossuthot. Kiléphet az örök második szerepkörből, tényleges hatalmat gyakorolhat. Mindezt megerősítette azzal is, hogy csak augusztus 24-én hagyta el az országot, s távozása előtt pár társával Orsova közelében elásta a koronát és a koronázási jelvényeket. Gondoskodott arról, hogy a törvényes hatalom szimbólumai ne kerülhessenek a szabadságharcot vérbe fojtó Habsburg hatalom kezébe.

A török földre lépő Szemere – legtöbb társával ellentétben – inkognitóban maradt, nem fedte fel kilétét. Hamar felismerte, hogy a török hatóságok hosszabb maradásra kényszerítik a menekülteket,

gróf Andrássy Gyula

s nincsenek biztosítva a Nyugat-Európába utazás feltételei, ezért elhatározott szándéka lett továbbutazni, bármi áron. A török hatóságokkal sikerült aláíratnia néhány birtokában lévő angol útlevelet, s pár képviselőtársával augusztus 28-án „a szépen befedett ladikon csendesen elmentünk”. Szeptember 4-én Várnába érkeztek, ahonnan osztrák gőzösön 10-én tovább utaztak Konstantinápolyba. Itt találkozott a magyar kormányzatot 1849 kora nyara óta képviselő Andrássy Gyula gróffal, akitől többnyire biztos híreket szerzett a török politika várható magatartásáról az emigránsokkal kapcsolatban. A veszély azonban nem rémítette meg, hiszen a következő hetekben egy bérelt kísérő segítségével – mint békés turista – bejárta és megismerte az ókori Görögország legcsodálatosabb tájait. Felkereste Athént, Marathónt, Thébát, Spártát, Mükénét, a klasszikus kor legnevezetesebb helyeit, majd Athénban hajóra szállt, s október 25-én Marseille-nél francia földre lépett. Október 30-án pedig megérkezett Párizsba.

Naplója tanúsága szerint már utazgatásai alatt tervezte, hogy megírja a szabadságharc történetét, mert csak így tudja felvilágosítani a nyugat-európai közvéleményt a magyar eseményekről. A szabadságharc kudarcának okairól pedig határozott véleményt formált: „Görgei elárulta a hazát, Kossuth elvesztette szökése, alattomos szökése által”. Ugyancsak még görög földön egy francia lapban olvasta Kossuth augusztus 11-i lemondó nyilatkozatát, s legnagyobb megdöbbenésére az ő neve is ott szerepelt az aláírók között. Athénban szeptember 24-én tiltakozó levelet írt, melyet eljuttatott a National szerkesztőségéhez, s ebben leszögezte, hogy az iratot „a hét miniszter közül valósággal csak három írta alá, a többi meg sem volt kérdezve, én sem, azonban nevemet alájegyezve látom, mit ezennel hamisnak nyilvánítok”. Majd így folytatta: „Én nem adhattam volna lélekismeretesen a diktatúrát Görgei kezébe akkor, midőn már meggyőződtem arról, hogy áruló. Ezt nem is tettem. Hogy Kossuth úr nem bírt inkább meghalni, semhogy azt tegye, arról számolni tartozik Istennek most, majd a nemzetnek is. Tudhatta jól, miképp Görgei az átadott hatalmat már csak arra fogja használni, hogy elárulja az országot”.

gróf Teleki László

Az írás – amelynek megjelenését Párizsban állítólag Teleki László gróf megakadályozta – szinte be- és felvezetése Szemere emigrációs tevékenységének, melynek lényege: elkeseredett küzdelem Kossuth lejáratására, egyben kiszorítása az emigrációs politizálásból. Ehhez kedvező körülményt teremtett az, hogy a volt kormányzót a török porta a kisázsiai Kütahyába internálta, ahonnan csak 1851 szeptemberében szabadult. Törekvése viszont nem találkozott az emigránsok többségének akaratával, akik úgy vélték, Kossuth neve összeforrott a magyar üggyel, a nyugat-európai közvélemény és kormányzatok előtt ő képviseli leghitelesebben Magyarországot, ezért minden őt ért támadás árt az emigráns politizálásnak, és árt a magyar ügynek is. Szemere viszont sem kezdetben, sem később nem volt hajlandó elfogadni ezt az érvelést, s ennek törvényszerű következménye lett, hogy magára maradt. Emigránstársai közül többen is megpróbálták jobb belátásra bírni, már csak azért is, mert úgy gondolták, Szemere tehetségére szüksége van a hazájából kiszakadt magyar politikai elitnek. Ludvigh János pl. így érvelt egy 1852.

Ludvigh János

augusztusában hozzá írt levelében: „Kell, hogy arról gondolkozz, mi legyen a közeljövőben szereped. Magad mondod, hogy izoláltan állsz, de ha meg sem mondanád, tudom, hogy a dolog akként áll. Én hozzátehetem, hogy otthon egy hajszálnyival sem vagy jobban, sőt számos, igen számos helyen a haza ellenségei közé számittatol (...) Ennek következése pedig – az én hitem szerint – az leend, hogy azon utat, mely hatásodat, befolyásodat megsemmisítette, elhagyod, s kettőztetett erővel s kitartással arra terelsz, hol hazádat kitűnően, hozzád illőleg szolgálhasd, talán megmenthesd, hiszen ha egy ember, egy név nem is minden, iránya lehet megváltó, ha azt szenvedély nélkül, s óvatosan tűzte ki, s rendíthetlenül követi. Te, kedves Bertalanom, szerep nélkül nem maradhatsz, maradnod nem szabad. De szereped nem is lehet az, hogy a forradalom menetét paralizáld, nem az, hogy habozást idézz elő, s így az ügy kifejlését kétségessé tedd, vagy bárkit is habozóvá (...) Hagyjad ezt s amazt, s gondold meg, hogy jelen állásod meg nem tartható, ha bármi fordulat költi fel az elnyomottakat. Előre kell utat választanod. S mivel késni nemigen lehet, mert a késedelem halál, kell, hogy egyenesen megmondjam – miképp e pillanatban nem az ügy emberének, de ellenének tekint a magyar világ. Ezt hallani méltán fájhat, s lehet rajta keseregni, de van talán idő mindent jóvá tenni”.

De mit is kellett volna „jóvá tenni”-e Szemerének? Miért is nem tekintették őt „az ügy emberének”?

A londoni Times-ban 1851 decemberében és 1852 februárjában két Kossuthot kíméletlenül bíráló írás jelent meg. Mindkettő Batthyány Kázmér gróf neve alatt ugyan – aki egyedüli szövetségesként állt

gróf Batthyány Kázmér

Szemere mellett –, de mindenki tudta, hogy az írások a volt miniszterelnök tolla alól kerültek ki. „Szemere tollából került ki az egész szép mű, ezt mi, párizsiak tisztán tudjuk – írta Almásy Pál Vukovics Sebőnek. Éppen ebbe áll Szemere fogása, hogy ő maga Kossuth ellen nem lép föl, nehogy a dolgok fordultával elvágta légyen minden közeledhetést, mit el nem mondhatna, mihelyt hírlapok útján személyes kitörésekre fakad (...) És ez az, miért én most már Szemerét egy nyomorult álorcás embernek tartom, ki mérgét más kehelybe önti – magát távol tartván szenvedélyétől, talán irigykedésétől a közönség előtt. Ördöngös fickó ez, hidd el, de majd csak nála is be fog teljesedni egész mértékbe: mennél feljebb mászik a majom a fán, annál jobban látszik undok alfele.”

A közfelháborodást kiváltó cikkek után Szemere saját neve alatt is közzétett több írást az angol és amerikai lapokban, melyeknek nyomán a párizsi emigránsok nyilatkozatban tiltakoztak fellépése ellen, s kizárták az emigráció vezetésére létrehozott testületből is. A volt miniszterelnök nem értette elszigetelődésének okát, nem értette, hogy miért kerülik társaságát, hiszen, mint naplójában írta: „Én becsületesen jöttem ki a viharbul. Minden utógondolat nélkül álltam bele és hagytam el. Mivel a dinasztia álnokul, jogtalanul, kegyetlenül cselekedett, a forradalomhoz csatlakoztam, és mert republikánus erkölcsi belsőm; nem számítgattam, győzünk-e, nem néztem, jut-e nekem is dicsőség? Mindig dolgoztam baromilag, mintha egy percem elmulasztásától függne a haza sorsa. És utolsó hagytam el a haza földét, fegyveres kézzel. (...) Mert nem emlékeztem ekkor, hogy a hazán kívül más kedvesem is van”.

A kritikák tehát nem helyzetének átgondolására serkentették, hanem újabb cselekvésre. Úgy vélte, ha valaki elmondja, nyíltan kimondja a valót, felvilágosítja a közvéleményt a tényleges eseményekről, kinyílik az emberek – és emigránstársai – szeme. Összefüggő, nagyobb lélegzetű munka megírásába kezdett, melynek célja 1848-1849 történetének összefoglalása, s ehhez sajátos „műfajt” választott: három ember – Batthyány Lajos gróf, Görgei Artúr és Kossuth Lajos – jellemrajzába sűrítette az

Görgei Artúr

eseményeket. Nem csak eseménytörténetet írt azonban, sokkal fontosabb volt számára politikai és erkölcsi ítéleteinek összegzése és kinyilvánítása. Batthyány jellemrajza ennek következtében tisztelgés, főhajtás a mártír miniszterelnök emléke és annak özvegye előtt. A szépírói hajlamokkal is megáldott Szemere Batthyányt, mint a XIX. századba csöppent ókori görög férfiideált jeleníti meg, aki „az alkotmányt védte, a szabadságnak híve volt”. Politikai meggyőződését soha, semmi áron nem adta fel, az emberek, a tömeg szimpátiáját nem ezzel akarta el- és megnyerni. Igen sajátos hangvételű Görgei jellemrajza. Az áruló-mítosz kialakulásának időszakában természetesen Szemere is beállt a sorba, s vádjaival tovább mélyítette a volt fővezérről kialakított elítélő képet, de miközben hosszan sorjázza a képtelen „tényeket”, sorai közt mégis ott cseng: ez a férfi igazi katonai tehetség volt, tudott hadsereget teremteni, a táborában fegyelmet tartani, a császári hadsereggel szemben komoly sikereket elérni. Nyugodtan mondhatjuk azonban, hogy erre a két jellemrajzra csak azért volt szüksége Szemerének, hogy előkészíthesse, felvezethesse a harmadikat, Kossuth Lajosét. Ez a legterjedelmesebb, s jól látható célja, hogy a közvélemény előtt megsemmisítse Kossuth politikai nimbuszát. Ennek érdekében sorra veszi a volt kormányzó életének minden szakaszát, s kíméletlen kritikában részesíti azokat. A becsületsértés határaival és az események meghamisításával mit sem foglalkozó Szemere tolla alól egy egoista, csak a hírnevet és dicsőséget kereső, a haza és a nép érdekeivel soha nem számoló politikai kufár képe bontakozik ki. Meggyőződése szerint Kossuth cselekedeteit mindig személyes érdeke vezérelte; Batthyány Lajos gróf miniszterelnök békepolitikáját „paralizálta”, s ezzel belekényszerítette az országot egy véres forradalomba anélkül, hogy arra felkészítette volna azt; a forradalomra csak szavakban készült, de tettekben nem; mihelyt az ország fővárosát az ellenség megközelítette, minden esetben gyáván elfutott; Görgeiben felismerte, hogy áruló, de egyszer sem merte lefogatni, helyette megbízta a fővezéri teendők ellátásával; a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadtatásával szakadást idézett elő a nemzetben; lemondott a kormányzóelnöki posztról, de török földre lépve törvénytelenül visszavette azt. Hosszan sorolhatnánk még Szemere vádjait, de az elmondottakból is látszik, hogy semmilyen eszköztől nem riadt vissza célja elérése érdekében. Ennek az elvakultságnak és elszigeteltségének lett a következménye az is, hogy olyan embereket fogadott bizalmába, akik az osztrák titkosrendőrség fizetett ügynökei voltak, vagyis Bécsben pontosan tudtak mindent róla és környezetének szándékairól. A volt honvédtiszt Bangya János fordította ráadásul a jellemrajzokat német nyelvre, így azokat jóval megjelenésük előtt olvashatta az ifjú császár Ferenc József is.

Kétségtelen, Szemere emigráns éveit magánéleti bajok és tragédiák is nehezítették. Feleségét terhesen hagyta itthon 1849 augusztusában, aki 1850 tavaszán leánygyermeket hozott a világra. A kislány azonban alig kéthónapos korában meghalt, így édesapja nem is láthatta őt. Felesége és elsőszülött leánya 1850 őszén érkezett meg Párizsba, az asszony azonban rövidesen ágynak esett, s szinte folyamatosan férje ápolására szorult. 1852 nyarán újabb leánygyermekük született, de kétéves korában ő is elhalálozott. Gazdasági jellegű vállalkozásai ugyancsak sikertelenek maradtak. Megismerkedett egy kalandor vállalkozóval, Szabó Pállal, aki 1846-ban elsikkasztotta a Magyar Kereskedelmi Társaság kasszáját, majd külföldre szökött. Párizsban 1856-ban Szemere erre a Szabóra bízta a felesége által kimentett vagyonukat, aki természetesen hű maradt önmagához, s eltűnt a rábízott pénzzel. Ezután a magyar borok exportjával és népszerűsítésével próbálkozott, a rosszul kezelt hegyaljai nedűk azonban nem bírták a szállítást és megsavanyodtak vagy megbuggyantak. (Pedig Szemere a magyar borok népszerűsítéséhez megnyerte Karl Marxot és Friedrich Engelst is!) Az anyagi gondok és a politikai elszigeteltség aláásták a volt miniszterelnök egészségét, aki megszállottan dolgozta végig az 1850-es éveket. A rengeteg Kossuth-ellenes iromány mellett elméleti összefoglaló dolgozatokat is letett az asztalra, melyek egy részének azonban nem ismerjük a szövegét, hiszen nem jelentek meg, s kéziratuk elkallódott.

Még 1849 decemberében kezdett hozzá Magyarország 1527-1849 közötti történetének feldolgozásához, mellyel állítólag 1850 nyarára el is készült kb. 38 ív terjedelemben. A két-három kötetesre tervezett munkát le is fordíttatta németre, majd szóba került angol nyelvű kiadása is, de végül egy nyelven sem jelent meg. 1853 nyarán a magyarok és a magyarországi nemzetiségek kapcsolatának, a magyarországi nemzetiségi politikának a történeti áttekintéséhez fogott hozzá. Munkájával arról kívánta meggyőzni az európai közvéleményt, hogy 1848/49-ben a magyarok nem más nemzetek elnyomása árán akarták megteremteni a független Magyarországot, hanem céljuk éppen egy olyan ország megalkotása volt, amely lehetőséget teremt más nemzetiségek szabad kifejlődéséhez is. 1854-ben

Szemere Bertalan portré

jelentette meg Párizsban rövid verses jellemrajzait a forradalom és szabadságharc szereplőiről Lombok és töviskék címmel. 1856-ban La Hongrie et les hongrois (Magyarország és a magyarok) címmel új munka megírásába kezdett. Elképzelése szerint meg akarta írni „Magyarország s a magyar nemzet életét végig a századokon, kimutatva, mi politikai hivatást tölte be, s törvényhozási, igazgatási, vallási és mívelődési s irodalmi fejlődését híven előadva, s szakonkint összehasonlítva az európai nemzetek illető korabeli állapotával”. 1857-ben megkezdte keleti útinaplójának kidolgozását, munkája azonban mind stílusában, mind mondanivalójában messze elmaradt az Utazás külföldön színvonalától. Legnagyobb visszhangot kiváltó írását az 1859-es francia-piemonti – osztrák háború lezárása után tette közzé La question hongroise (1849-1860) /A magyar kérdés/ címmel. A jó politikai tájékozottsággal bíró volt miniszterelnök pontosan felmérte, hogy az európai hatalmi viszonyok nem teszik lehetővé egy független Magyarország helyreállítását, ezt a lefolyt háború és az azt követő békeszerződés is igazolta. Európa érdeke egy stabil Habsburg birodalom fenntartása. Ennek a stabilitását viszont csak az garantálná, ha e birodalmon belül Magyarország visszakapná alkotmányos jogait, önállóságát. Ehhez kérte az angol és a francia politikusok támogatását és közbenjárását.

Az 1850-es évek végére Szemerén elhatalmasodott általunk nem ismert természetű betegsége, naplójából tudjuk viszont, hogy emigránssá válásának szinte első pillanatától rendszeres fejfájások gyötörték. A családi gondok (felesége betegsége, kislánya halála), bizonytalan anyagi helyzete, a megfeszített munka, az emigráción belüli elszigeteltsége, a Kossuth ellen folytatott kilátástalan és reménytelen küzdelme, túlérzékeny lelki alkata lassan, de biztosan felőrölték erejét. 1864 végén amnesztiát kért, de a kegyelmi kérvényt már felesége írta meg. A sors azonban még utolsó pillanataiban sem volt kegyes hozzá. 1865. januári hazatérése után szállodában helyezték el, itt értesült arról, hogy Párizsban maradt felesége meghalt. Összeomlása elkerülhetetlen volt, s elmebajának súlyosbodása miatt a Schwartzer-féle elmegyógyintézetbe vitték. Itt élt 1869. január 6-án bekövetkezett haláláig.

Tragikus volt ez a magánéleti és politikusi pálya? Ha összevetjük a reformkor és 1848/49 nagyjainak sorsával, bizonyos értelemben igen. De jórészt ő tehet arról, hogy ilyen lett. Kor- és sorstársai többségével ellentétben ugyanis képtelen volt elfogadni azt a mozgásteret, amely megadatott számára. Kor- és sorstársai többségével szemben képtelen volt elfogadni azt, hogy a reformkor és 1848/49 „kitermelt” egy olyan formátumú politikust, Kossuth Lajost, akire a nemzet a magyarok Mózeseként tekintett. S ez meghatározta „utóéletét” is.



Dr. Pelyach István
történész
tudományos munkatárs
SZTE Történeti Intézet


2013. augusztus

Szemere Bertalanra vonatkozó források:

Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Második, bővített kiadás. Pest, 1845.
Szemere Bertalan: Lombok és töviskék. Párizs, 1854.
Naplóm. Száműzetésében írta Szemere Bertalan. I-II. kötet. Pest, 1869. Ennek új kiadása: Szemere Bertalan: Napló (1849-1861) Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta: Albert Gábor. Miskolc, 2005.
Szemere Bertalan levelei. (1849-1862. Budapest, é. n.
Szemere Bertalan: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. kötet. Pest, 1870.
Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az Okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Hermann Róbert és Pelyach István.
Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Hermann Róbert. Budapest, 1998.