 |
 |
Kárpátaljai kirándulás 2013 – Ungvár
Az előző évek emlékezetes és jól sikerült kirándulásai után idén kissé hosszabb útra vállalkoztunk. Három napos kárpátaljai barangolásra indultunk, hogy bejárjuk a sokak által még kevéssé ismert, az utóbbi időkig kissé mostohán kezelt, de a magyar történelem egyes korszakaiban jelentős szerepet játszó vidéket, ahol ma is másfél százezernél többen élik magyarként kisebbségi mindennapjaikat.
Első nap – 87 fotóval
Kárpátaljai kirándulás
2013. július 5-7.
A kirándulás ötletadója és egyik szervezője Tóvári Magda tagtársunk volt, társszervezőként csatlakozott hozzá Markó László, társaságunk eddigi kirándulásainak sikeres megvalósítója.
Visszaemlékezve a három napra, krónikásként megpróbálom időrendben megörökíteni a főbb eseményeket, abban a reményben, hogy minden útitárs kiegészíti majd saját élményeivel és gondolataival.
1. nap: Ungvár
| „Ungnak és Tiszának örök a járása, Mint konok szívünknek szilaj lobogása, Szilaj sodorása Ungnak és Tiszának Őrzői vagyunk még ezeréves lángnak” |
|||
| Tárczy Andor |
Július 5-én reggel 6 órakor indultunk Budatétényből, a Klauzál Gábor Társaság tagjai közül 16-an, családtagokkal és barátokkal együtt 36-an, a két évvel ezelőtti kassai utazásunk során már megismert autóbusszal és vezetőjével, Bozsics Zoltánnal.
A tervezett időben érkeztünk a záhonyi-csapi határhoz és szűk egy óra alatt át is jutottunk a mai Ukrajna „Kárpátontúli Terület” elnevezésű megyéjébe.
A határnál várt minket Tóvári Magda, segítőtársával, Filep Éva Mezőváriban élő tanárnővel és Berghauer Sándorral, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola Földtudományi Tanszékének tanárával, aki a továbbiakban idegenvezetőként kalauzolt bennünket.
Az „olimpiai úton” haladtunk Ungvár felé, ezt az utat az 1980-as moszkvai olimpiára építették, s bár minősége nem kapna aranyérmet / idegenvezetőnk jellemzése szerint a sok gödör miatt itt a józanok is görbén mennek/, azért gyorsan megérkeztünk a megyeszékhelyre.
Ungvár Kárpátalja legnagyobb városa 116 000 lakossal, közülük 8000 magyar. Szállásunk központi helyen az Atlant szállodában volt, innen indultunk városnézésre.
A belvárosi negyed sok régi épületet megőrzött, a Korzón sétáltunk az Ung partjára és a gyalogos hídról körbenézve hallgattuk Berghauer Sándor magyarázatát.
A híd északi oldalán, a Színház téren szemben a hajdani Korona Szálló áll, a hídhoz közeli épület most Bábszínház, ez volt a város régi színháza, a jelenlegit a folyó túl oldalán messziről láthattuk. Az északi parton kissé távolabb Európa leghosszabb hársfasorát csodáltuk, közelről az „ólomszínű, lusta” folyót figyeltük, ahol „a köveken az apró habok is vacognak”, s közben sokunknak eszébe jutott az Ung Ungvárnál vízállásjelentés korszaka, amikor még megvalósíthatatlannak tűnt egy ilyen kirándulás.
A Színház tér sarkán a múlt század elején épült zsinagóga épülete ma a Filharmónia otthona. Korábban a város lakosságának több mint ötöde a zsidó közösséghez tartozott, II. József türelmi rendelete után kezdődött meg bevándorlásuk elsősorban Galíciából, de 1945 után csak kevesen tértek vissza. A sétáló negyedben visszakanyarodtunk a Volosin utcán, a bátrabbak egy utcai árusnál már a kvaszt kóstolták, a többség inkább a városközpont nagy térképét tanulmányozta, majd az 1762-ben épült, barokk stílusú római katolikus Szent György templomba mentünk be.
Innen a vár felé indulva, a hatalmas görög katolikus székesegyházhoz értünk. Korábban ezen a helyen jezsuita templom és rendház állt, 1775-ben Mária Terézia adományozta a görög katolikus egyháznak. A székesegyház jelenlegi formáját a19. században nyerte el, a rendházból alakították ki a püspöki palotát. A görög katolikus egyházat a 2. világháború után felszámolták, a püspököt Romzsa Tódort egy balesetnek álcázott sikertelen merénylet után a kórházban megölték. II. János Pál 2001-ben boldoggá avatta, a székesegyházban emléktáblája látható és sírja is itt található.
Belépve a katedrálisba, a 18. századi gazdagon aranyozott ikonosztáz mellett egy gyönyörűen éneklő kórusra figyeltünk fel. A sárbogárdi Huszics Vendel kórust hallottuk, akik a másnapi beregszászi fellépésük előtt a székesegyház kiváló akusztikáját próbálták ki, sőt a kedvünkért ráadásként Trapp: Zengjen hálaének c. kórusművét is előadták, feledhetetlen élményben részesítve mindnyájunkat.
Továbbsétáltunk a várhegyre, ahol először a szabadtéri néprajzi múzeumot néztük meg. Kárpátalja népi építészetének legértékesebbjeit és legjellemzőbbjeit gyűjtötték össze és egy kis falut alakítottak ki belőle, a lakóházak mellett van itt templom, iskola, kocsma, kovácsműhely, vízimalom is.
A bejárathoz közel két tornácos beregi lakóházat, vele szemben a hagyományosan kék színűre festett dolhai ruszin házat láthattuk. A leghíresebb épület a szélestói fatemplom, mely a kárpátaljai faépítészet remekműve, több mint 200 éves, 1974-ben hozták erre a helyre. Faragott oszlopos tornác díszíti, tetejét zsindellyel fedték. Nyugati tornya galériás, rendkívül kecses formájú. A szentély és a templomhajó között barokk stílusú ikonosztáz áll.
A faluban több ház berendezését - így a tányérként szolgáló asztalba vájt gödröket is – csak az ablakon keresztül nézhettük meg. A magas, zsindelyes nyeregtetőjű viski magyar ház nyitva volt, ezért itt nem csak a tornác faragott oszlopait, hanem a lakóhelyiségek bútorait is közelről láthattuk.
A kissé fülledt időben már-már fáradtunk volna, de idegenvezetőnk lankadatlan magyarázattal igyekezett frissíteni bennünket és mire körbejártuk a falucskát, már jól ismertük a ruszinok csoportjait, a hegylakó huculokat, lemkókat, és bojkókat és a síksági dolisnyákokat is.
Ezután indultunk a vár megtekintésére. A várudvarra belépve először a kiállított makett mellett hallgattuk Berghauer Sándor történelmi visszatekintését, - majd elsétálva Héraklész szobra mellett, a hatalmas, bronzból készült turulmadár köré gyülekezve, - további magyarázatát. A várról először Anonymus tesz említést a Gesta Hungarorumban. A 14. század elején Károly Róbert a Drugeth családnak ajándékozta a területet, akik három és fél évszázadon át voltak a vidék földesurai. A ma álló vár építését a régi földvár helyén Drugeth Fülöp kezdte el, később többször is átépítették. A turulszobor Tiszaújlakról került ide, ahol II. Rákóczi Ferenc győzelmes csatájának emlékére állították 110 évvel ezelőtt.
Egy pillantást vetettünk a várudvarról a városra, majd beléptünk a várkastélyba. A belső udvarban megtekintettük Bercsényi Miklós ungi főispán tavaly felavatott mellszobrát, a helytörténeti múzeum gyűjteményéből pedig a zárórához közeledve néhány fontosabbat. Láttuk többek között a hajdan kápolnának használt emeleti nagytermet kék színű mennyezetével, Báthory István kardját a fegyverkiállítás termében, az itt élő magyarok, ruszinok és más népek népviseletét, kézimunkáját, kályhacsempéket, kárpátaljai népi hangszereket, köztük a több méter hosszú hucul hegyi kürtöket /trembitákat /.
A „lompos várhegy”-ről visszatértünk a szállodához, ahonnan busszal mentünk tovább a közigazgatásilag ma már Ungvárhoz tartozó, korábban önálló faluként létező Gerénybe, ahol Kárpátalja legrégebbi templomát, a középkori templomépítészetünk kiemelkedő alkotását nézhettük meg.
Az építészetileg két részből álló templom ma a görög katolikus egyház tulajdona, egy kis domb tetején áll. A 11. században épült a jelenleg szentélyként szolgáló rotunda, melynek belső tere hat szegmensre van osztva, falát 14. századi freskók borítják. A körtemplomok az Árpád-korban igen elterjedtek voltak hazánkban, hasonlókat a Kaukázusban ma is látni lehet. A 15. században a rotundához egy téglalap alakú hajót építettek, így alakult ki a templom jelenlegi formája.
A vacsorát a szállásunkhoz közeli Asztika étteremben fogyasztottuk. A fárasztó nap és fülledt meleg után mindenkinek üdítő volt a hideg kvasz, jól esett a felszolgált pisztrángos, padlizsános menü is.
Vacsora után legtöbben tettünk még egy sétát Ungvár belvárosában.
A Korzón még egyszer láthattuk az éppen munkában lévő lámpagyújtogató szobrát, majd átsétáltunk az Ung túl partjára, a Petőfi térre, ahol a Ferenczy Béni alkotta Petőfi szobrot néztük meg kissé már sötétben.
Andrásofszky Csilla – 2013. december
* * *
Tagtársunk visszatekintő gondolatai az első napról:
UngvárUngvár épületei Kárpátalja XX. századi történelmének még élő monumentumai. Fellelhetőek itt a Magyar Királyság monarchiabeli építészeti remekei, a Trianon utáni cseh megszállás egyszerű vonalvezetésű, jellegtelen építményei és a második világháború utáni szovjet építőipar termékei, ahol a mennyiség oltárán a minőség és az esztétikum egyaránt feláldoztatott. Ungvári sétánk során érdeklődéssel nézegettem az ódon épületeket és próbáltam rajtuk felfedezni azt, amit az elmúlt évtizedek igénytelensége még nem takarított el róluk. Egy-egy öntöttvas erkély, korlát, falikar, stukkó, lizéna, kapuzat, kerékvető árulkodik még a múltbeli építtetők igényességéről, építészeinek, mesterembereinek szaktudásáról. Különösen megdöbbentő volt számomra, hogy a belvárosi sétálóutcában, a Korzón, szinte nem is láttam olyan épületet, amelyiknek homlokzata teljesen rendben lenne. Itt-ott málló vakolat, egy-egy lepusztult homlokzat, javításra váró nyílászárók, festéshiány. Úgy tűnik, ez általános kelet-európai kórkép, mert ezért nem kell messzire utaznunk, sajnos lakóhelyemen is számtalan tanújelét láthatjuk ezeknek. Bár az elmúlt közel száz évben, a várost bitorló idegenek igyekeztek a magyar történelmi múlt emlékeit eltörölni vagy átírni, azért még elég sok, kisebb-nagyobb jel árulkodik a mi ezer esztendőnkről…
Nagyon tetszett viszont az, hogy már itt is fellelhetőek azok a köztéri képzőművészeti alkotások, amelyek az utcaképet barátságossá, egyedivé teszik, a várost a sétáló emberhez testközelbe hozzák. Ilyen itt Kolja, a város jellegzetes és legendás alakja, a két diplomás lámpagyújtogató falon függő kedves figurája, vagy az Ung partján álldogáló, a városhoz számtalan szállal kötődő – éppen a folyó feletti gyalogjáró hídját festő – Roskovics Ignác, magyar egyházi és zsánerfestő bronz szobra. Mindkettő alkotás bármely világvárosban megállná a helyét. Kicsit irigykedve nézegettem őket és szomorúan gondoltam arra, szűkebb pátriámnak is számtalan olyan alakja volt, akik több figyelmet érdemelnének az utókortól… Ungvár gasztronómiailag is emlékezetessé lett számomra, ugyanis itt kóstoltam először kvászt! Korábban barátaimtól – akik a keleti nagy szláv birodalomban folytattak hosszabb-rövidebb ideig tanulmányokat – sok történetet hallottam a moszkvai Vörös tér kvász-árusairól. Elbeszéléseik alapján, ez az ital nálam az egyszer majd megízlelendők listáján, a sor végére került. Aznap este aztán megtört a jég, az Asztika étteremben a vacsorához kvászt is felszolgáltak. Gyanakodva néztem, majd – lesz, ami lesz alapon – megkóstoltam. Mikor Kárpátaljáról hazatértem, sajnáltam, hogy csak húsz palackkal hoztam belőle… Bartos Mihály 2014. szeptember |
