 |
 |
Klauzál Gábor halálára
Az 1848. évi országgyűlésben Klauzál Gábor képviselőtársa, a Szegedi Kaszinóban jóbarátja, tisztelője: Bója Gergely tanár verse, mely az egykori Szegedi Híradóban jelent meg 1866-ban.
| KLAUZÁL GÁBOR HALÁLÁRA. |
| Szeged, augustus 6. 1866.(1) |
| Halál! te zsarnok, szívtelen király! Mit véte ellened szegény hazánk? Kiket eléggé sujt a sorsviszály, Miért boritasz annyi gyászt reánk!? Ime egyre ritkul a dicsők sora. A hon maholnap árvaságra jut. S ha elfogy a nemzet sok hű fia; Lesz-e ki szétoszlassa a borút? Szeged fölé mély síri gyász borult. Minden harang szívrázó hangja szól. A honfi lelke éjre komorult. Reng a kebel a bú hullámitól. Mindenki érzi a nehéz csapást. A veszteség megrázza a hazát, Ki tartja vissza a könyhullatást; Ha látja K l a u z á l ravatalát? Hiába kértük a magas eget, Hogy tartsa meg őt még soká nekünk: Mitől szívünk oly félve rettegett: Im sírba dőlt dicső nagy emberünk. Miként a zugó tengerár között, Csend- és viharban a kőszirt megáll: Ugy állt s a vésszel akkép küzködött, A hon javáért élő K l a u z á l. Mint a virágmezön folyó patak Fáradt utasnak nyujt uj életet; Ha ajkai beszédre nyiltanak: Hervadt reményünk akként éledett. Mint tiszta égen szende csillagfény Bizton vezérli a föld vándorát: Akként világolt benne az erény, Mely őrzi, védi a hon szent jogát. És éppen mostan kelle halnia; Midőn a nemzet küzd jövőjeért. Midőn keservtől vérzik Hunnia, És a nehéz válság fokához ért. |
A nagy világon nincsen annyi bú, Mint mennyi tépi a magyar hazát. Létünk ugy is oly bus, oly szomorú! S most vesztjük el hazánk dicső fiát! Ő volt reményünk egyik horgonya. Minden magyar méltán kesergi őt. A jognak volt ő edzett bajnoka. Ő tőle vártunk most is véderőt, A hongyűlésnek egyik csillaga Hunyt benne el, mely hosszu éven át, A szellemharcban bizton ragyoga A hon egén széthintve sugarát. A legnagyobb gyász érte S z e g e d e t – Habár egész honé a veszteség – Mert benne vesztett honfit s k ö v e t e t, Kihez hasonlót ritkán ád az ég. Egész S z e g e d mély gyászban kesereg, Sírját könyüivel megszenteli, A férfi, a nő, gyermek és öreg, Polgárt s a honfit b e n n e t i s z t e l i. A sírt, hol a nagy honfi szendereg, Egy s z e b b j ö v ő reménye lengi át És míg a hir fölötte dalt rebeg; Addig az üdv derítse a hazát! Mert, ki hazáját oly hőn szereté, Annak a sír nyugalmat csak ugy ád; Ha b o l d o g a h o n, melynek szentelé Éltét s melyért egekben zeng imát. Hol hamva nyugszik, szent leszen a s í r. Az atya majd i d e viszi fiát, És megtanitja, hol terem a h í r, S hogy kell szeretni a magyar hazát.
Bója Gergely(2)
|
Bartos Mihály – 2015. december
Megjegyzések:
 |
(2) (2) Bója Gergely (1817-1892) tanár, országgyűlési képviselő, tanfelügyelő.
 |
haditörvényszék elé állították, és felmentették ugyan, de kanizsai tanáriállását elvesztette. 1852-ben visszatér szülővárosába Szegedre, ahol 17évig tanított a város reáliskolájában, emellett hírlapi cikkeket és verseket is írt. 1869-ben visszatért Zalába, a megye tanfelügyelőjeként.
1872-től 1878-ig Budapest tanfelügyelője volt. Nyugdíjazása után újra visszatért Szegedre.
A Szegedi Híradó munkatársa, a Szeged Belvárosi Kaszinó tagja és házi költője, aki az ünnepi alkalmakra verseket, valamint a Kaszinó jelesebb vendégeit köszöntő ódákat írta.
