Vers-sors
Adalékok Jámbor Pál egy’ költeményének utóéletéhez…

Jámbor Pál (1821-1897) költő és író élete, munkássága – sok más kortársához hasonlóan – mára, még az irodalomszerető, kedvelő emberek körében is szinte ismeretlen. Részben a történelmi távlat, részben a mindenkori hivatalos kultúrpolitika méltánytalanságai, részben a kollektív tudat silányulása, valamint a közbeszéd sekélyesedése együttesen eredményezte azt, hogy egyesekben talán a neve még ismerősen csenghet, de érdemben róla már szinte semmit nem tudnak. Pedig élete kalandos, fordulatokkal teli, kortársaihoz hasonlóan neki is meg kellett küzdenie mindenért.[1] Még ha versei, írásai nem is emelik nemzeti irodalmunk legmagasabb régióiba, alkotásai több mint egy évszázad után is figyelemre méltóak. A jelen dolgozatban mindössze egyetlen versét és annak mostoha utóéletét próbálom meg felvázolni, talán okul belőle az utókor…

Amikor Klauzál Gábor 1866. augusztus 3-án bekövetkezett halálának hírét az országos lapok szétrepítették, sokan ragadtak tollat, hogy az elhunyt emlékét, életét, tetteit, érdemeit valamilyen módon megörökítsék, iránta kegyeletüket kifejezzék.

Jámbor Pál az általa tisztelt és nagyrabecsült képviselőtársának „Klauzál” címmel írt versével állított emléket. A költeményt a Fővárosi Lapok, az 1866. augusztus 29-ei lapszámának címoldalán közölte.[2] A vers közzétett szövege a következő:

Jámbor írásának megjelenéséről a Szegedi Híradó már a másnapi lapszámában[3] hírt ad: „A ’Fővárosi Lapok’ „Klauzál” cím alatt Jámbor Páltól a következő költeményt hozzák:”, majd közlik a verset is:

Jámbor verse szerepet kap 1907-ben, amikor a Szegedi Iparosifjak Közművelődési Egylete emléktáblával jelöli meg azt a helyet, ahol Klauzál Gábor a Szegeden való időzése során rendre tartózkodott. Az egykori régi, egyemeletes sárga épület akkor már nem állt, így a vörösmárvány tábla a helyén épült Lengyel-ház, Kelemen utcai oldalára került felerősítésre. Az emléktábla állításának előkészületeiről a helyi sajtó is tudósított.

A Klauzál-emléktábla 1907. szeptember 15-ei felavatásáról a Szegedi Híradó beszámolójában közölte a tábla szövegét is:

A tábla történetéből ismert, hogy azt, miután erősen megrongálódott, az 1980-as évek végén kicserélték. Ma is ez az emléktábla látható az eredeti helyén.[5] 

A jelenlegi emléktábla – mely a korabeli újságban leírtaktól szövegezésében jelentősen eltér – tartalmazza Jámbor versének első két sorát:

Az emléktábla kapcsán, adalékként megjegyzendő, hogy a Szegedi Közéleti Kávéház és a Klauzál Gábor Társaság – Klauzál Gábor halálának 150. évfordulója alkalmából – a Lengyel-ház Klauzál téri homlokzatára új emléktáblát tervezett állítani, mely szövegezésében kiküszöbölte volna a korábbi pontatlanságait. Szeged város főépítészéhez, Szabóné Fehér Évához való három évi kérvényezés, újabb és újabb dokumentumok, dokumentációk, tervek, kiegészítések, hiánypótlások megküldése, illetve az időközben hatszámjegyűre duzzadt költségek után, 2015. december 15-ei keltezéssel, Szeged Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Humán Közszolgáltatási Iroda Művelődési Osztályának irodavezető-helyettese, Kardos János a következő, döntésről szóló értesítést küldte „… Az Önök szándéka az időközben lezajlott településképi bejelentési eljárás döntésével ellentétes lett. A kialakult helyzet miatt már nem áll módunkban a közgyűléssel véleményeztetni a tábla kihelyezését. …”.[6] A civilek által kezdeményezett és saját költségükön felállítandó emléktábla szép és új értéke lett volna Szegednek, de a városnak mindez nem kellett…

   

Ismert a korabeli szegedi sajtóból, hogy egy helybéli fényképíró már 1866. szeptember elején lefényképezte Klauzál Gábor családi síremlékét.[7] A kép további sorsa ismeretlen, így a síremlék akkori fejezeti sírjeléről sem alkothatunk valós képet. Sajnos, nem találtam pontos adatot arra vonatkozóan, hogy a Klauzál Gábor hamvait őrző sírbolt fejezeti sírjelére mikor került fel az a márványtábla, mely Jámbor Pál idézett versét is tartalmazza.

Amikor 2008-2009-ben a síremlék és szimbolikájának leírását készítettem, akkor a fejezeti sírjel előoldalán lévő márvány emléktáblán, Jámbor Pál verse ebben a formában volt olvasható:

A második versszak első sorában a pontosvessző egyszerűsödik, a sor végéről pedig az írásjel is elmarad. A második sorban a „népé” helyett „népe” szerepel, az utolsóban pedig a gondolatot elválasztó és ezzel az utolsó szót nyomatékosító hosszú kötőjel hiányzik. Tulajdonképpen az eredeti nyolc soros versből, mindössze kettő sor az, amelyik nem szenved csorbát: az első és a hetedik. A táblán a vers szerzője nem került megjelölésre.

Néhány évvel később, ezt a síremléket „felújították”.[8] Nem kutattam az ebben érintetteket, sem a megrendelőt és az elvégzett munkát átvevőt, valamint a kifizetést engedélyezőt, sem a tényleges kivitelezést végzőket, de érdemes az elvégzett „munka” eredményességéről – a 2015-ben készült felvételek alapján – meggyőződni és véleményt formálni…

A „felújítás” során, a fejezeti sírjel előoldalán a korábbi márványtáblát újra cserélték. Az új tábla vésésekor még a korábbi tábla szövegét sem voltak képesek lemásolni, a versnél további „szöveggyilkosságot” követtek el:

Mielőtt lezárom Jámbor Pál versének sorsáról szóló gondolatsort, idézek ismét az általunk tett kezdeményezés elutasításáról szóló levélből: „[Klauzál Gábornak] …a Belvárosi temetőben lévő sírja pedig a város örökös gondozásában van.”[9] – Sapienti sat!

Jámbor Pál költeménye több megbecsülést érdemel. Nem csak szerzője és a benne megidézett férfiú miatt, hanem azért is, mert – mint minden irodalmi alkotás, úgy – ez a költemény is nemzeti irodalmunk része, nyelvünk egyedi értéke, őseink hagyatéka. Ne feledjük, Klauzál Gábor 1843. július 5-én a pozsonyi országgyűlésben, nagyhatású beszédben állt ki a magyar nyelv ügye mellett. Csak akkor válhatunk a reformkor nemzedékének emlékéhez méltó utódokká, ha szellemiségüket követjük és mi is szeretjük, ápoljuk, védjük legfőbb nemzeti kincsünket, az édes anyanyelvet…

Megjegyzések: