2020. március 15-i megemlékezésünk

Miért vagyunk itt?

Mondhatnánk: MEGSZOKÁSBÓL. Mert ezt láttuk szüleinktől, ezt tanították az iskolában. De felnőtt fejjel azért elgondolkodik az ember, mit is akartak felmenőink? Mert abban azért egyetérthetünk, hogy a jelenleg élők többsége felmenőként tekint azokra, akik 1848. március 15-én elkezdtek valamit.

Tudom, az emberek nem ugyanúgy vélekednek még a nagy történelmi eseményekkel kapcsolatban sem. Vannak történészek és laikusok, akik részleteket kiragadva olyan következtetésre jutnak, hogy ilyen, vagy olyan szempontok alapján a márciusi eseményekre és az azt követő szabadságharcunkra nem lehetünk büszkék. És indoklásul megemlítik a magyarok felforgató eszmékre fogékonyságát, vagy a forradalom és szabadságharc hősei elleni rágalmakat, amelyeket bőkezűen szórják a nép által hősnek tartott Kossuth Lajosra és a szabadságharc más vezéreire.

És itt inkább egy személyes véleményt hagy mondjak el, milyennek képzelem én ezeket a férfiakat, hősöket, akik személyes boldogulásukat gondolkodás nélkül dobták sutba, amikor a Haza ezt kívánta tőlük. Az Úz-völgyi katonai temetőben történt megemlékezés egyik szónoka a következő történetet mesélte az ott nyugvó katonákról. Egy faluból két jóbarátot is besoroztak. A kiképzést együtt teljesítették, együtt kerültek a frontra, majd együtt estek át az első tűzkeresztségen is.

Majd a csaták egyre súlyosabbak lettek, az áldozatok száma egyre növekedett mindaddig, míg egy csata után egyikük nem tért vissza. A visszatért katona azonnal kérte a parancsnokot, hogy visszamehessen megkeresni legjobb barátját. A parancsnok azonban szigorúan megtiltotta ezt, így a katona csak sötétedés utáni szökéssel tudott eleget tenni belső parancsának, azaz elindulni bajtársa után. Csak reggelre tért vissza, karjában halott barátjával, maga is halálos sebet szerezvén. Parancsnoka önkívületi állapotban dühösen förmedt rá: mondja, megérte elmenni érte?

– Igen, mondta a katona, mert mikor megtaláltam még élt, és azt mondta: tudtam,
   hogy visszajössz értem.

Hát így képzelem én azokat a katonákat és valamennyi résztvevőjét ennek a forradalomnak és szabadságharcnak.

Ilyenkor a szónokok általában felolvassák a 12 pontot, amely mint cél önmagáért beszél. Én a pontok között meghúzódó egyik részletről beszélnék, amelynek előzménye még az ezernyolcszázhúszas évekre nyúlik vissza.

Történt ugyanis, hogy a Napóleoni háborúk után a Magyar Királyság pénzét is a Habsburg császárság bocsátotta ki. Ezt a helyzetet kihasználva egyenlőtlen volt a császárság területén, illetve a királyság területén működő termelők pénzhez, hitelhez jutása, melyről Széchenyi könyveiben ír: Hitel, Világ Stádium. Az osztrák bank által kibocsátott pénz elértéktelenedése is sújtotta a magyar nemességet, rajta keresztül pedig az egész országot. A magyar országgyűlésnek a megoldásra tett javaslatát több évig elfektették a császári hivatalokban, mire Kossuth Lajos 1848. március 3-án megfogalmazott kérése, illetve annak németre fordított szövege hozzájárult ahhoz, hogy Bécsben kirobbant a forradalom. Mi volt ennek a lényege? – Saját, ellenőrzött és szabályozott pénzkibocsátás a Magyar Királyság területén, melyet Kossuth meg is valósított a Kossuth-bankók formájában. Ennek érdekessége, hogy annak nemesfém fedezetét önkéntes adományok formájában adták össze, amelyet tudomásom szerint a császári seregek magukkal „vittek”. Az már csak hab a tortán, hogy a bizalom megléte miatt a Kossuth által kibocsátott pénz azután is működött, miután a nemesfém fedezetét ellopták.

Ez volt tehát a forradalom és szabadságharc egyik, ha nem a legfőbb célja: megszüntetni a pénz általi rabszolgaság továbbélését.

És manapság mit tapasztalunk: - a döntéseket az emberiség egészsége, jobbléte, kényelme és boldogulása befolyásolja? – Akkor miért tarolnak őserdőket a nagyobb haszon reményében, miért kerül az élelmiszer termelés óriási monopóliumok kezébe, hogy végeláthatatlan táblákon folyjék a monokultúrás gabona, vagy más növények termesztése?

Végezetül hadd idézzem Kossuth Lajos egy olyan mondatát, amely máig érvényes:

„Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újra kezdeni!”

Köszönöm a figyelmüket!