Nagy Péter díszpolgárra emlékezünk

Van az életnek, kimondottan pedig az Istennel leélt életnek is egy olyan ritkán megtapasztalt, sokak által teljesen elfelejtett szelete, amelyet titkok őriznek. Bármilyen furcsa, de az élet legfényesebb, legtisztább, leginkább isteni porcikái is szeretnek elleplezve maradni. A tiszta isteni kegyelem, Isten országának fénye nem viseli el a hírverést, a hangoskodást. Ugyan minden embernek van sötét oldala, de nem mindenkinek van ilyen tiszta és szent oldala.

Egy lelkipásztor életét, munkásságát általában a leginkább ismert tettei alapján szoktuk megítélni. Nagy Péter élete kifejezetten gazdag volt ilyen motívumokban is. Olyan prédikátor volt, akinek odafigyeltek a szavára, mert értően magyarázta a Szentírást, és hittel átitatott bölcsessége érződött a szavain keresztül. Több fontos intézmény elindulásánál tevékenykedett, a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnázium megalapításánál, de a Pécsi Református  Kollégium mellett is bábáskodott. Komlón és Budafokon egyaránt gyülekezeti közösségeket szervezett, emellett pedig fontos egyházi egyesületet vezetett. Számtalan baráti, tanítványi kapcsolatán keresztül segített emberek tucatjainak formálódni, épülni, fejlődni. Mindez a szemünk előtt történt. Mindezt láttuk, és hálásak vagyunk érte. Volt azonban a szolgálatának több olyan oldala, amelyről csak kevesen tudtak életében, és miután hazaköltözött Urához, már biztos, hogy legfeljebb csak nyomaiban tapasztalhatjuk meg őket.

Nagy Péter ismert volt egyszerű, puritán életviteléről. Sosem adott a világi hiúságokra és nem érdekelte a földi gazdagság semmilyen formája. Nem csupán abban látszott ez meg, hogy a mulandó kincsek helyett, az örökkévaló szellemi és lelki értékek felé fordult, hanem abban is, hogy amije csak volt, azt valóban sokfelé, sokféle módon adományozta el. Nem nézte, hogy ki az, aki „megérdemli” a segítséget, a támogatást, legyen az akár egy jó szó vagy anyagi támogatás. Csak azt nézte, hogy kinek mire van szüksége. Életének, szolgálatának ez a része, amelyet tényleg a legkisebbek, legelesettebbek, azok között végzett, akik nyomorukban emberileg már csak a lelkipásztorban bízhattak, a kíváncsi tekintetek előtt rejtve maradt. Jómagam mint utódja a budafoki lelkipásztori hivatalban, mostanában kezdem felmérni ennek a szolgálatának a méreteit. Számosan, akiknek évekkel, talán egy évtizeddel ezelőtt segített, később bajba jutva, ismét a budafoki parókiára jönnek segítségért. Oda, ahol egyszer már támaszra találtak mindenféle értelemben. Talán nem illendő szólni minderről, ami életében szándékosan rejtve maradt, de azt hiszem mindez bennünket is tanít, erősít és bátorít. Hisz ő tudta a legjobban, hogy amink csak van, minden ajándék, onnan felülről, és azért kaptuk, hogy továbbadjuk.

Nagy Péterre emlékezve

Nagy Péter azon szellemi kiválóságok közé tartozik, akik a bármely hierarchiában elfoglalt hatalmi pozíció nélkül tudtak országos szintű hatást kifejteni.

A Felvidékről kitelepített hatgyermekes lelkészcsaládba született. Szülei szerény anyagi körülmények között, de széles társadalmi beágyazottságban nevelték Pestszentlőrincen. Péter többször is mesélte a kommunizmus diszkrét bájáról, hogy a szembe szomszéd nénivel voltak iker telefonra kötve, akinek a fia belügyi tiszt volt. Ha elromlott a telefon, nem a postának, hanem a néninek kellett szólni, aki hívta a belügyes technikusokat. A fia egyszer elárulta, hogy a Nagy családról közel egy méter magas papírhegyet alkotó nyilvántartást vezettek.

Tinédzserként minden tekintély ellen lázadt. Továbbtanulás helyett nyomdász lett, az Egyesült Izzó nyomdájában dolgozott és fusizott. Testközelből ismerte meg a munkásosztály életét. Már szolgálati lakást ajánlott fel neki a vállalat, amikor egy lelki megújulás hatására döntött a budapesti teológiai tanulmányok mellett. Ehhez kazánfűtő képesítést szerzett. Ebből tartotta el magát a képzés során. Idősebb volt a vele egy évfolyamra járó társainál. Természetes tekintélye mellett talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mai hallgatói önkormányzati elnöknek (HÖK) megfelelő szeniornak választották. Ekkoriban járt a teológiára két későbbi püspök, Szabó István és Balog Zoltán is, akikkel szoros kapcsolata alakult ki. Egy barátjával már ekkor eldöntötték, hogy aki hamarabb hal meg, azt a másik temeti el. A tanulmányok mellett a gyakorlati lehetőségekre is figyelt. Tillinger Péterrel együtt indították el a teológia nyomdáját, ahol hiánypótló kiadványok sorát tették elérhetővé.

Jó tanulmányi eredményei alapján németországi ösztöndíjat kapott. Ott is felfigyeltek tehetségére és doktori képzésre hívták. Viszont az akkori püspök csak azzal a feltétellel támogatta volna, ha bekapcsolódik az általa vezetett Keresztyén Békekonferencia (a szovjet KGB egyik fedőszerve) munkájába. Nagy Péter erre nem volt hajlandó. Így került a német doktori ösztöndíj helyett Komlóra, a szocialista iparvárosba lelkésznek 1982-ben. Baranya már ekkor sem volt a legvonzóbb hely az ambiciózus fiatal lelkészek számára. Általában néhány év után más szolgálati helyet választottak. Nagy Péter itt is közösség szervező lett, húsz évig maradt. Nemcsak a komlói, hanem a szórványok (Sásd, Mágocs, …) református közösségét is építette. Lelkész kollégáival is szoros kapcsolatot ápolt és jelentős ifjúsági munkát végeztek. Ahogy lehetőség nyílt, alapítója volt a Habilitas Szövetkezetnek, ahol fogyatékos embereknek adtak értelmes munkát. A rendszerváltás után a Pécsi Református Kollégium alapító igazgatótanácsi elnöke, az építkezés egyik motorja, hitoktatója lett. Az egyházi közéletben a Théma Egyesület egyik alapítójaként és sokáig elnökeként is szolgált.

Először 1997-ben kerültem vele kapcsolatba, amikor dr. Pásztor János nyugdíjba vonulása után gyülekezetünk új lelkészt keresett. Nagy Péter neve ekkor merült fel a jelöltek között. A telefonos megkeresésünkre csak annyit válaszolt, hogy „Még van itt dolgom, nem mehetek el”. Ekkor lett Illés Dávid gyülekezetünk vezetője. Miután őt a budai gyülekezet lelkészévé választották, ismét lelkészt kerestünk. 2002-ben már fogadókész volt. „Kezdenek gurunak tekinteni, ideje tovább lépnem.” – mondta. Egyházi és politikai ellenfelei akadékoskodása miatt egy nyolc hónapos választási folyamat után foglalhatta el a budafoki gyülekezet vezető lelkészi állását. Másfél éven belül szinte minden ellene szavazó gyülekezeti tag elfogadta és megszerette. 2006-18 között lehettem szolgatársa a gyülekezet presbiteri vezetőjeként. Édesapámon kívül ő volt az első lelkész, aki egyenrangú munkatársként kezelt. Sokan érezték ugyanezt a megbecsülést. Ez a habitus is hozzájárult ahhoz az intézményi és lelki fejlődéshez, amit gyülekezetünk neki köszönhet.

Az őt támogató gyülekezeti munkatársi csapat a templomépítő Demjén Istvánhoz hasonló formátumú egyéniséget látott benne. Bíztunk abban, hogy hasonló hatást gyakorol majd gyülekezetünk életére. Így is lett. Elmondhatjuk, hogy mindketten karizmatikus személyiségek voltak, akik nemcsak a budafoki közösséget, hanem egész népünket gazdagították.

Példájuk legyen áldás mindannyiunk számára.

Azt mondják, ha egy addig ismeretlen ember lép az életedbe, annak mindig oka van.  A találkozásokat azért rendeli el az Úr, mert szükséged van rájuk, hogy megváltozzon az életed, és te is megváltoztatod az ő életüket.

Amikor az 1990-es évek vége felé először találkoztam Péterrel a Pécsi Református Kollégium új épületének átadásán, még fogalmam sem volt, hogy ez a mondás kettőnk esetében is mennyire igaz lesz. Családunk mély debreceni gyökerekkel rendelkező kálvinista família, így rögtön megállapítottam, hogy egy hamisítatlan, gyermekkoromat idéző lelkésszel ülünk egy asztalnál. Magamban még sajnálkoztam is, hogy egy ilyen elkötelezett, mindenkivel szót értő, ugyanakkor határozott, gyakorlatias pap nem nálunk szolgál. 

Ezért nagyon megörültem, amikor évekkel később, 2002-ben saját gyülekezetünk, a Budapest-Budafoki Református Egyházközség hívta meg a lelkipásztornak.

Közös történetünk egyik ága ettől a ponttól kezdve nagyon személyessé és bensőségessé válik. Hiszen az igehirdetések mellett számtalan módon segítette, alakította családunk életét. Összeadta gyermekeimet, keresztelte unokáimat, temette édesapámat, mindig lelkiismeretesen és igaz hittel szolgálta az Urat, a gyülekezetet.

De a lelki, érzelmi kapcsolat mellett hivatalos fórumokon is gyakran találkoztunk az eltelt közel húsz évben. Amint megkezdte a szolgálatát, felkarolta a környék elesettjeit, hajléktalanjait. Újjászervezte a diakóniai szolgálatot. A gyakorlatban valósította meg Böjte Csaba tanítását: „ A szeretet olyan mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.”

Az egyházközség vezetőjeként szívósan, eltökélten építette a  gyülekezetet és az egész Budafok-Tétényt szolgáló oktatási intézményrendszert. Nagytétényi telephellyel bővítette a Halacska Református Óvodát. A rózsakerti lakótelep népszerű általános iskoláját a legnehezebb időszakban virágoztatta fel, hatalmas empátiával, a családok érzékenységének maximális figyelembe vételével hozta létre a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskolát, majd folytatta az épület bővítésével és útjára indította el a szomszédos Református Gimnázium építkezését is. Ennek a rendkívüli hitet és rátermettséget igénylő munkának, melyet az egyházközség és az iskola vezetőivel vállvetve végzett, lehettem én is segítője, ily módon részese, közeli tanúja is. Ha nem így lett volna, most sokkal szegényebbnek érezném magam.

Induláskor semmilyen evilági, racionális érv nem szólt amellett, hogy ezt az utat be tudjuk majd járni, de az Ő vezetésével és az Úr segítségével sikerült! Péter biztosan így zárná a történetet:  „Soli Deo gloria!” (Egyedül Istené a dicsőség!), de én - és mindannyian akik az elmúlt években mellette lehettünk – tudjuk, hogy mindez nem valósulhatott volna meg nélküle. Ez volt a küldetése, erre rendeltetett. Életéről, szolgálatáról Ulrich Zwingli egy gondolata jut eszembe: „A vallás két végpontot köt össze, az egyik végpont az Isten, a másik végpont az ember.”

Elhunyt Nagy Péter, a XXII. kerület díszpolgára, budafoki református lelkész, aki valóban, hivatásához híven az emberi lélekkel foglalkozott. Sokáig, közel húsz évig élvezhettük társaságát itt, Budafokon, de máshol is számon tartották őt. Első sorban Komlón, ahol sokáig szolgált, és ami teljesen más közeg volt, mint Budafok. Nagy odaadással volt lelkésze ennek az egykori bányászvárosnak is, ami kemény terep mindenkinek, nemcsak a lelkésznek. Ő mégis csodát tett, aminek fontos színtere volt az a fogyatékos otthon, amelynek lakóival elkezdett foglalkozni. Azt adta nekik, amire szükségük volt: munkát. Talán furcsálljuk, de ezeket az embertársainkat az tette boldoggá, hogy hasznossá váltak. Nem alkottak bonyolult dolgokat: seprűt kötöttek, üveggolyókat csomagoltak, vagy az asztalosműhelyben dolgoztak – ez igényelte a legtöbb ügyességet –, de ez elég volt a boldogságukhoz. Nem utolsó sorban persze jövedelmük is származott belőle. Nagy Péter elmondása szerint egyikőjük egyszer ünnepnapon is bement a műhelybe, és amikor elküldték, mondván, hogy aznap nincs munka, nagyon elkeseredett, csalódott volt, amiért nem dolgozhatott.

Ez a komlói történet Nagy Péter szolgálatának a lényegét jeleníti meg. Lehet, hogy első pillantásra sokan meghökkentek egyenes stílusától, a vele kapcsolatos történeteink azonban kivétel nélkül az élethez, az esendő emberhez, a keresztyén humánumhoz kötődnek.

Nem közismert róla, hogy a XX. század kiemelkedő magyar református teológusának, Vályi Nagy Ervinnek volt tanítványa és szellemi örököse, és követői körének teológiai műhelyében, a Théma Egyesületben volt alelnök. Ez sem azt jelentette, hogy elvonult az elefántcsonttornyába, hiszen mesterétől nem ezt látta.

Mindazt a tudást, amit Budafokra érkezése előtt összegyűjtött, az itteni reformátusok, azaz a mi hasznunkra fordította, és – most hogy szembe kell néznünk halálával, ez még élesebben kirajzolódik – életszagú és életigenlő üzenetté formálta gyermek és felnőtt számára egyaránt. Ez arra az időszakra is igaz, amikor a betegség már szemmel láthatóan apasztani kezdte testi erejét. Sugárzó életerejével a küzdelmében is példát adott a gyülekezetnek és mindenkinek, aki ismerte őt.

Szeretett történeteket mesélni, talán ezért is szerették annyira a gyerekek. Most egyet én is felidézek. Egyszer egy misszionárius elkeseredett, mert a munkája eredménytelen volt abban a távoli törzsben, ahová kiküldték. Ebben a tudatban végezte be csendesen földi életét. Amikor azonban utódja megérkezett, nagy meglepetésére azt tapasztalta, hogy egy kész keresztyén közösségbe érkezett, könnyű dolga lesz. Megkérdezte az egyik bennszülöttet, hogy miért nem tértek keresztyén hitre addig, amíg elődje itt élt és szolgált közöttük. Erre ő azt válaszolta, hogy látni akarták, hogyan hal meg. Az utódnak tehát csak le kellett aratnia annak beérett termését, amit az első misszionárius elvetett.

Nagy Péter szolgálatával ugyanúgy, mint azzal, ahogyan betegségét viselte, majd hazatért Krisztusához megmutatta, hogy miben és mennyire hitt. Nagy Péter gyülekezetet épített, óvodát, iskolát, gimnáziumot alapított és vezetett, liturgiai reformot vezetett be, templomi koncerteket szervezett. Állandó mozgásban volt. Legfőképp azonban a hitből élő keresztyén ember egyedülállóan hiteles példáját hagyta maga után. Nyugodjék békében a boldog feltámadás reményében!

Kedves Péter, örömmel  tölt el, hogy gyakran volt alkalmunk beszélgetésekre, közös programokra, rendezvényekre. Hálás vagyok Neked, hogy éveken keresztül  meghívtál iskolai tanévnyitótokra, tanévzárótokra. Boldogság töltött  el minden alkalommal: hisz megéreztük hogy Teremtőnk védelmében, biztonságában élhetünk. Szerény és  kiválóan szolgáló Lelkipásztort ismertem meg Benned. Szívesen hallgattam prédikációidat. Ha tehettem, részt vettem a kerületi  ökomenikus Istentiszteleteken, Szentmiséken, melyek szervezésében Te kiemelkedő voltál. Egyidősek vagyunk: én is 1949-ben születtem.  A másik „rokonvonás”, hogy Szalézi Szerzetes Öcsémet  is 2020 decemberében szólította Magához Mennyei  Atyánk.

Adjon az Úr Neked örök  nyugodalmat.

Emléked megöntözzük,  nyugodj békében!

Megrendültem, amikor értesültem Nagy Péter tiszteletes úr haláláról. De, nemcsak én, hanem a családom is. A személyes találkozások és az órákon át tartó beszélgetések után talán nem járok messze az igazságtól, amikor kijelentem, hogy sok mindenben hasonlóképpen gondolkoztunk. Őszintén sajnálom, nem úgy alakult az életünk, hogy óvodapedagógusként akár munkakapcsolatba is kerülhettünk volna.

Megragadott, ahogy a gyermekeket istentiszteleten maga köré gyűjtötte, ahogy motiválta őket, Péternek különleges kisugárzása volt. Ezt nemcsak én, hanem mindenki tudta. Amikor ezt tapasztaltam, s utána beszélgettem a kollégáimmal, elmondtam, hogy példaszerű, ahogy a gyermekekhez viszonyul, és látniuk kellett volna, mert az mindennél beszédesebb volt, s akár tanítani is lehetne az óvodapedagógusoknak. A szívét, lelkét beletette mindabba, amit csinált.

Szívügye volt, hogy a Halacska Óvoda, de a Demjén István Református Általános Iskola és a Gimnázium is vigye magával, képviselje azt a szellemiséget, ami a hitének alapját képezte. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi mindent tett a gyülekezetéért, a gyerekekért, a családokért, mert csendben dolgozott, de mégis valahogy mindezen túlmutató meggyőző erővel. Ő igazán a nagy betűs Ember volt, ami manapság – ebben a politikától szétszabdalt, furcsa világunkban – ritka, mint a fehér holló.

Örültem, hogy lehetőségem nyílt őt kerületünk díszpolgárának javasolni.

Eszembe jut a legutóbbi beszélgetésünk is, amikor a nyugdíjba vonulását követően azt tervezgette, hogy az Ormánságban fog missziós tevékenységet folytatni, prédikálni az embereknek templomról templomra, gyülekezettől gyülekezetig, mert azt nagyon szerette, szeretett tanítani, tenni az egyházáért, a közösségért. Sajnálom, hogy a jó Isten erre már nem szánt neki időt, pedig, ha valaki, ő biztosan megérdemelte volna! Mint ahogy megérdemelné azt is, hogy a nevét egy intézmény, egy utca vagy tér viselje, ahogy az igazán nagy emberekét.

Remélem, hogy megmarad, és úgy marad meg az emlékezetünkben, ahogy mindig is viselkedett, szerény, de határozott, tiszta gondolkodású emberként, lelkészként!