1848/49 emléke családunkban

Mivel idén sem tudjuk hagyományos programjainkkal ünnepelni március 15 -ét, nagyon megtetszett titkárunk ötlete, hogy ki - ki emlékezzen 48-as őseiről, s ez legyen az idei rendhagyó ünneplésünk.

Úgy gondoltam tagságunk többségének van olyan egyenes- vagy oldalági felmenője, aki tisztként vagy honvédként részt vett a szabadságharcban, s még ha nincs is ilyen, a családi visszaemlékezésekben szerepelhettek az 1848/49-es történések. 

Nagyszüleim gyermekkorukban még olyan öregektől hallgattak meséket, akik maguk is átélték a szabadságharcot, de a 20. század viharos eseményei később uralták a családi történeteket, így 1848 emlékeiből csak morzsák maradtak. 

Mivel apai nagymamám felmenői a székelyföldi Uzonban éltek, nem csoda, hogy Gábor Áron gyakran szerepelt az elbeszélésekben. A székelyek közt különösen tisztelt ágyúöntő és tüzértiszt ugyanis Uzon határában, a kökösi ütközetben vesztette életét 1849. július 2-án. 

A „Lészen ágyú” kijelentés ma is nagymamám hangján cseng a fülembe, persze gyermekként ebből az időből egy jelentéktelen történetet tartottam érdekesnek, amit nagymamám a kolozsvári nagymamájától hallott: a cári orosz sereg megjelenésekor az asszonyoknak minden délben ennivalót kellett vinni a katonáknak, amit aztán egy nagy kádba öntöttek, - akár lucskos káposzta, akár babfőzelék vagy bármi más volt- s ebből a közös keverékből mertek a katonáknak. 

Gábor Áron ágyúöntése nagyapám családjához is kapcsolódik. Az Andrásofszky harangöntő dinasztia a 18. század végétől több mint 100 éven át működött Kolozsváron és Brassóban, és látta el harangjaival Erdély templomait. A harangok közül aztán több is - Gábor Áron működésének köszönhetően - ágyúként szolgált a szabadságharc ütközeteiben.

Az oldalági Andrásofszky felmenők között Andrásofszky Erzsébet férje csíkmindszenti Tamásy János volt. Ő 1848 őszétől a kolozsvári nemzetőri vadászszázad tagja volt, majd a 75. zászlóalj hadnagyaként vett részt a szabadságharc erdélyi harcaiban. Mivel távoli, oldalági kapcsolat a családban, róla nem hallottam közvetlen családi történeteket.

Gergely János ükapám – apai nagyapám anyai nagyapja – viszont gyakran szerepelt unokái elbeszéléseiben. 1904-ben, 88 évesen hunyt el, és sokatmondó, hogy több mint 50 évvel a szabadságharc leverése után gyászértesítőjében a család fontosnak tartotta feltüntetni, hogy Gergely János 1848-49-iki honvéd nemzetőr volt. 

1816-ban Kolozson született, apja korai halála miatt nagyszülei nevelték, s több országban vándorolva a kerékgyártást és kocsikészítőmesterséget tanulta ki. 1845-ben házasodott, 8 gyermeke született. 1892-ben gyermekeinek megírta életregényét, de sajnos csak a fiatalkorát házasságkötéséig, így 1848 már nem szerepel írásában. 

Egyik unokája - nagyapám legidősebb nővére - visszaemlékezésében (1968-ban) így ír róla:

„Gergely nagyapára úgy emlékszem, hogy soha nem láttam nevetni. Komoly, kevés beszédű, szorgalmas és fogékony eszű ember volt. 1848-ban, amikor a város felszólította a polgárokat, hogy jelentkezzenek nemzetőri szolgálatra, ő az elsők között volt.…. Engem nagyon szeretett, de nem mondta soha, hanem mindig vitt magával kocsival…”

Kálmán fia, aki a kocsikészítést tovább folytatta, Párizsban is huzamosabb ideig tanulta a mesterséget. Egyik utazása során Ferenc testvérével Kossuth Lajost is meglátogatták „Turinban”. Ez a látogatás az egész családban jelentős eseménynek számított, s még ma is őrizzük emlékét. Van például két „Kossuth tányérunk”, amit egyik Kolozsvárról Kölnbe kitelepült másodunokatestvérem ajándékozott nagyjából 10 éve Ábel fiamnak (a családi iratok és emlékek legfőbb őrzőjének). 

A tányérból persze Kossuth Lajos sosem evett, vélhetően nem is látta, de a családi krónika szerint a nagybácsik Kossuth látogatásakor vásárolták Torinóban (vagy máshol az úton), így a család különös becsben tartotta.  

Ezek az apró családi morzsák történelemkönyvbe vagy hivatalos megemlékezésekbe nem valók, de azért közelebb hozhatják a másfél századdal ezelőtti időket.