Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

A honvéd menti meg a hazát?

A 2019. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvénysorozatunk április 27-i, Nagytétényi Kastélymúzeumban megtartott történészi szimpóziuma második előadásában dr. Kedves Gyula hadtörténész foglalta össze a fordulatokban bővelkedő 1849-es esztendő hadászati történéseit...
Elmaradt írás pótlása!

A magyar polgári forradalom második évében már egyértelműen a fegyvereké volt a főszerep. A Magyarországon zajló hadműveletek 1849-ben érdekes kettősséget mutattak a politikához viszonyítva. Az év első hónapjai arról szóltak, hogy összekovácsolható-e az a haderő, amelynek meg kell védenie az 1848 áprilisában szentesített törvényeken alapuló polgári alkotmányt. A politika képes-e az ország erőforrásait úgy mozgósítani, hogy a hadsereg sikerrel szálljon szembe a császári erőkkel. 1849 nyarán pedig megfordult a helyzet. Az addig soha nem látott erővel végrehajtott orosz intervenció miatt már semmilyen realitása nem volt annak, hogy katonai erővel biztosítsák az alkotmány megvédését. Itt a kérdés már csak az lehetett, hogy a hadsereg meddig tudja kitolni a katonai vereség bekövetkeztét, tud-e elegendő időt biztosítani a politika számára, hogy az valamilyen megoldást találjon a válságos helyzetre.


Tavaszi hadjárat térképe

A fentiek értelmében a szabadságharc 1849-es hadműveletei két részre bonthatóak. Az év első felét a honvédsereg ellentámadása, illetve az arra való felkészülés határozta meg, a hadtörténeti irodalom ezt a dicsőséges tavaszi hadjárat eseményeibe sűrítette. Az év katasztrofálisan indult nemcsak azért, mert fel kellett adni az ország jelentős részeit, s gyakorlatilag a Tisza mögé szorultak a forradalmi erők, hanem azért is, mert hiányzott a sikeres katonai műveletek egyik legalapvetőbb feltétele, egy egységes, jól átgondolt hadműveleti terv. A magyar politikai vezetés egészen 1848 december közepéig abban reménykedett, hogy nagyszabású hadműveletekre, a birodalom főerőivel való harcra a tél bekövetkezte miatt már nem kerül sor, így figyelmét elsősorban a hadsereg szervezésére összepontosította, hogy a tél végére bekövetkező támadást már jól felkészült haderővel fogadhassa. Többek között ez magyarázza azt, hogy a császári-királyi hadsereg koncentrált támadását az egyes hadszíntereken működő seregtestek általában egymástól függetlenül, csak a saját problémájukra koncentrálva próbálták feltartóztatni. Amikor a császári-királyi főerők már az ország központi területeiről szorították ki a honvédsereget, nyilvánvalóvá vált, hogy egységes hadműveleti terv nélkül nincs esély a sikeres ellenállásra. Erre a tervre már csak amiatt is szükség volt, mert a védelem abban a pillanatban képtelen volt a támadók létszámát elérő haderőt csatasorba állítani. A hadjárat sorsát eldöntő csatához célszerű volt erőfölényt kialakítani, ami a védelem más hadszíntereken történő gyengítése nélkül nem volt lehetséges, ezt pedig katasztrofális vereség bekövetkezte nélkül csak jól átgondolt tervvel lehetett végrehajtani. Az erre irányuló hadműveleti terv, amelynek a lényege a honvédsereg erőinek összpontosítása volt, a január 2-i pesti haditanácson alapozódott meg és a hónap folyamán nagy vonalakban kidolgozásra került. Ennek szellemében ürítették ki a Délvidéket, vonult vissza Görgei hadereje a bányavárosokból a Felső-Tisza mellékére és szilárdította meg a Tisza mentén a magyar védelmet Tokaj térségében Klapka György hadteste, Szolnok Tiszafüred térségében pedig Perczel, majd a Répásy Mihály által vezérelt csapatok.


Tavaszi hadjárat szembenálló hadtestjei


Henryk Dembinski
(1791-1864†)

Vetter Antal
(1803-1882†)
1849 február utolsó hetére az Alföld északi peremén a Tisza nyugati előterében létrejött az a magyar erőkoncentráció, amely alkalmas volt arra, hogy az ellentámadást a főváros visszafoglalására a miskolc-pesti országút mentén végrehajtsa. Az első próbálkozás azonban kudarcba fulladt. A két napos kápolnai csatával végződő hadművelet során a magyar főparancsnok, Henryk Dembinski altábornagy képtelen volt a rendelkezésére álló erőket összefogni és csatába vezetni. A rendelkezésére álló kilenc hadosztályból az első csatanapon mindössze három és a második csatanapon is csak hat került tűzbe, így a vereség törvényszerű volt. Kevésbé látványosan, de szintén kudarcba fulladt a második próbálkozás is, 1849. március közepén, amikor az új fővezér, Vetter Antal altábornagy Cibakháza térségéből Kecskemét-Cegléd, illetve a Pestre vezető vasútvonal irányában próbált a főváros birtokába jutni. A kudarc kevésbé volt látványos, mert nem került sor nemhogy csatára, de még előőrsi összecsapásokra sem. Miután Windisch-Grätz is Kecskemét-Cegléd térségében gyülekeztette főerőit, az erről tudomást szerző magyar hadvezetés nem akart kockáztatni egy egyenlő erőkkel megvívandó találkozóharcot, s a jobb megoldás keresése reményében visszavonult a Tisza mögé. Jellemző a császári-királyi haderő felderítésének a tökéletlenségére, hogy erről a 30 ezer főnyi katonasággal végrehajtott menetelésről semmi információval nem bírt. Vetter átcsoportosította csapatait, s a januárban kimunkált eredeti haditervéhez visszatérve a miskolc-pesti országút mentén kívánta végrehajtani az ellentámadást. Március végére a honvédsereg főerői Tiszafüred-Eger térségében koncentrálódva készültek fel az ellentámadásra. A fővezér megbetegedése miatt viszont ezt az ellentámadást már a Kossuth által csupán ideiglenes jelleggel főparancsnokká kinevezett Görgei vezetésével hajtották végre.





 Klapka György
(1820-1892†)
 Aulich Lajos
(1793-1849†)
 Répásy Mihály
(1800-1849†)
Gáspár András
(1804-1884†)
 Damjanich János
(1804-1849†)
  Asbóth Sándor
(1811-1868†)

Ez volt a diadalmas tavaszi hadjárat. A március 31-i egri haditanácson elfogadott, majd a másnap Gyöngyösön részleteiben kimunkált haditerv szerint a döntő csatára április 7-én Gödöllő térségében került volna sor. A terv lényege egy kettős átkarolás volt, aminek értelmében a VII. hadtest április 5-ig Hatvan térségében a Zagyva vonalát őrizte, szilárdan visszaverve minden ellenséges próbálkozást, ezalatt pedig az I., II. és III. hadtestek a Jászságon és a Tápióvidéken átvonulva a Gödöllő térségében koncentrálódó császári-királyi főerők oldalába jutnak. Ennek a főcsapást mérő csoportosításnak 6-án Isaszegre kellett nyomulni, míg a VII. hadtestnek Hatvanból Aszódra. Másnap innen kellett volna két oldalról összeroppantani a Gödöllőnél lévő császári-királyi főerőt. A gödöllői hadművelet sikerrel járt, ám az eredeti célkitűzést nem sikerült elérni. A magyar megkerülő csoportosítás 6-án Isaszegnél beleütközött a császári főerőkbe, így a tervezettnél egy nappal korábban zajlott le a döntő csata. A VII. hadtest parancsnoka, Gáspár András tábornok pedig tartva magát a hadműveleti terv szigorú előírásaihoz, Aszódot birtokba véve aznap már nem vonult tovább előre. Így a magyar harapófogónak csak az egyik szára működött Isaszegnél, s Windisch-Grätz a csapatait, ha megtépázva is, de ki tudta vonni az összeroppantás alól.

Ezek után április 7-én a magyar hadvezetés Gödöllőn nem csatát vívott, hanem egy újabb hadműveleti tervet dolgozott ki az ellenfél megsemmisítésére, vagy legalábbis az országból történő kiszorítására. Itt már másodlagos cél volt a fővárosok visszavétele, amit nem harccal, hanem manőverezéssel kívántak megvalósítani. Ezúttal már nem egyszerű átkarolásról, hanem megkerülésről volt szó, míg a magyar csapatok kisebbik része Aulich Lajos honvédtábornok vezérlete alatt Pest előterében bontakozott szét, addig az I. és III. hadtestek, valamint a VII. hadtest két hadosztálya Vácon áttörve a császári védelem balszárnyán, Léva irányába egy hatalmas északi kerülőt téve a Garamon történő biztonságos átkeléshez, az ostromzár alatt álló Komárom felmentését tűzte ki célul. Amennyiben ezt a hadműveletet a kellő gyorsasággal végzik el, megvolt az esélye annak, hogy a Dunán átkelve elvágják a császári-királyi főerők Béccsel való összeköttetését, s talán még bekerítésük is sikerül. Ehhez viszont az kellett, hogy Pest alatt Aulich mintegy tíz napon át tévedésben tartsa a császári-királyi hadvezetést, elhitetve vele, hogy a magyar főerők készülnek a főváros birtokba vételére. Ezt a honvédsereg legmegbízhatóbb tábornoka tökéletesen végrehajtotta, s Windisch-Grätznek április 12-i leváltásáig fogalma sem volt a valós helyzetről. A helyére kinevezett Ludwig Welden táborszernagy azonban egy sokkal alaposabb képzettségű, kitűnő stratégiai érzékkel rendelkező tábornok volt, aki a beérkező csapatmozgások híreiből lassan összerakta a magyar hadvezetés valódi szándékát. Budára érkezve azonnal elkezdte a fővárosok kiürítését és elhatározta, hogy főerőit Győr-Mosonmagyaróvár térségébe vonja vissza. Így az újabb diadalmas győzelmeket arató honvédsereg április 26-án Komáromnál a Dunán átkelve beleütközött a visszavonuló császári-királyi főerőkbe, s bár győzelmet aratott itt is, az ellenfele kicsúszását a bekerítésből már nem tudta megakadályozni.



 Alfred zu Windisch-Grätz
(1787-1862†)
 Josip Jelačić
(1801-1859†)

Április 29-én egy haditanács döntött a hadműveletek tovább folytatásáról, ezúttal nem az ellenfél főerőinek irányába, hanem a császári őrséggel ellátott budai vár visszafoglalására. A döntés tulajdonképpen az erőviszonyok felméréséből született. Az adott pillanatban ugyanis Komárom térségében a Bécs irányába indítandó támadásra legfeljebb 30 ezer főt használhattak volna, ami jócskán elmaradt a Mosonmagyaróvárnál gyülekező császári erőktől. Amíg a kilátásba helyezett erősítések nem érkeznek meg a főhadszíntérre, rendkívüli kockázatot jelentett volna a további magyar előrenyomulás. A siker így is igen nagy volt – a politikai vezetés által talán kissé túlértékelt is – hiszen az ország legnagyobb részéről sikerült kiszorítani az ellenfelet. Budavár visszavételével erre a nagy sikerre lehetett ráhelyezni a koronát, arról nem is beszélve, hogy kiemelkedő stratégiai érdekek fűződtek a magyar utánpótlási vonalakat nagyon komolyan veszélyeztető császári bázis felszámolásához.

         
Ludwig von Wohlgemuth
(1788-1851†)
Ludwig von Welden
(1780-1853†)
Franz von Schlik
(1789-1862†)

Balthasar Simunich
(1785-1861†)
Christian Götz
(1783-1849†)

Anton Csorich
(1794-1864†)


1849 első felében tehát a hadsereg gyakorlatilag megvalósította a kitűzött célt: fegyverrel védte meg az 1848 tavaszán kivívott polgári alkotmányt. Ennek nyomán lépett a politika egy újabb lépcsőfokra, s immár nemcsak az áprilisi törvények védelmét tűzte ki célul, hanem – miután az új birodalmi adminisztráció semmilyen kompromisszumra nem mutatott hajlandóságot – a teljes nemzeti függetlenséget, a birodalomtól való tökéletes elszakadást tűzte ki célul.

Az orosz cári haderő 1849 júniusában történő nagy erejű intervenciója azonban – ekkora haderőt az orosz birodalom addigi története során soha, még Napóleonnal szemben sem vetett be határain kívül – teljesen reménytelenné tette a szabadságharc katonai győzelmét. Az orosz támadás bekövetkeztekor a kormány még nem is rendelkezett a kellő információkkal annak mértékéről, csak hetekkel később szembesült a döbbenetes létszámmal – ez a közel 200 ezer fő messze felülmúlta a magyar kormány rendelkezésére álló teljes haderő létszámát. Mindez úgy, hogy az eredeti ellenféllel, a császári-királyi haderővel is alig bírunk, annak a magyarországi harcokban bevetett létszáma nagyjából megegyezett a magyar erőkkel. Nyilvánvaló volt, hogy külső segítséget kell keresni, vagy megbontani a császár és a cár együttműködését. Mindkettő eléréséhez idő kellett. A magyar honvédsereg egyetlen reális feladata ebben a helyzetben már csak az lehetett, hogy az ehhez szükséges időt biztosítsa.

Először azzal próbálkoztak, hogy az igazi ellenfelet (amely ráadásul gyengébb is volt) a császári-királyi haderőt hozzák nagyon hamar olyan helyzetbe, hogy a mögötte álló politika kénytelen legyen tárgyalóasztalhoz ülni. Erre egyébként vajmi kevés esély volt, hiszen a neoabszolutista politika nem azért fordult számára megalázó segélykéréssel a cárhoz és hívta be a hatalmas cári haderőt, hogy aztán mégis tárgyaljon a magyarokkal. A hadművelet 1849 július második felében a Vág mentén egyébként is kudarcba fulladt. Ezt követően Komárom térségébe terveztek egy koncentrációt a Haynau vezetésével előrenyomuló császári-királyi fősereg feltartóztatására, de az orosz előrenyomulás feltartóztathatatlanságát látva (Paszkievics vezetésével közel 120 ezer katona érte el Miskolcot, míg vele szemben csupán 13-14 ezernyi, részben még újoncokból álló hadtestet lehetett csak szembeállítani) a kormány a Szeged környéki, a Tisza-Maros közére támaszkodó összpontosítást rendelte el.


Görgey Artúr
(1818-1916†)
 

Bem József
(1794-1850†)
Amikor ennek végrehajtására Görgei Artúr végül elindította a csapatait Komáromból a Duna bal partján, a császáriak már a főváros térségébe nyomultak és az oroszok is mélyen bent jártak az országban. Így ütközött bele Görgei hadserege az orosz főerőkbe Vácnál, s kénytelen volt a Felvidéken keresztül óriási kerülőt tenni, hogy az új magyar koncentráció helyszínére jusson. Ez azonban egyáltalán nem volt fölösleges hadjárat. Gyakorlatilag három hétre lekötötte az alig 30 ezres seregtest a négy-ötszörös túlerőben lévő orosz főerőt, s tulajdonképpen a szabadságharc leverésének pillanatáig távolt tartotta az oroszokat a magyar kormány terve szerinti főhadszíntértől. Lehetőséget nyújtott ezzel ahhoz, hogy a Szeged térségében összevont magyar erők az oda nagyon nagy határozottsággal – ámde kevés megfontoltsággal, igen sokat kockáztatva – nyomuló Haynau csapatait a számbeli fölény birtokában súlyosan megverjék. Ez a szegedi koncentráció vezetését augusztus 1-jén átvevő Dembinski tehetetlensége miatt meghiúsult. A császáriak lendületes támadása ráadásul még vereséget is mért a csatát kerülni igyekvő lengyel tábornokra, aki az Aradra kitűzött visszavonulási irány helyett Temesvár, illetve a török határ felé vezényelte csapatait, amivel kizárta az egyesülés lehetőségét Görgeivel. Az augusztus 9-én Temesvár alá érkező (Kossuth által titokban kinevezett új fővezér) Bem József kénytelen csatát vállalni Temesvárnál, hogy visszaadja az esélyét a Görgeivel való egyesülésnek. A bekövetkező vereség azonban végképp lehetetlenné tette az együttműködést az elszakított magyar seregrészek között. Voltaképpen ez volt a szabadságharc sorsát eldöntő vereség.

A hadjárat tehát viszonylag jól indult, a hadsereg időt tudott biztosítani a politikai megoldás keresésére. A magyar kormány el is készített egy államiratot, amellyel az orosz-osztrák szövetséget kívánta megbontani. A cári hadak főparancsnokához eljuttatott ajánlat lényege az volt, ha az orosz cár garantálja az áprilisi törvények betartásával létrejövő magyar alkotmányos monarchiát, az ország hajlandó elfogadni egy orosz uralkodóházból való királyt. Az oroszok viszont nem alkudozni jöttek, így figyelmen kívül hagyták a magyar javaslatot, s mindent a fegyverek erejére bíztak. Ez pedig minden magyar reményt lerombolt. A magyar honvédsereg teljesítménye előtt azonban a magyar szabadságharcot leverő orosz haderő mindenható ura, I. Miklós cár elismerő szavai adtak nyomatékot. Paszkievicshez írott bizalmas levelében ugyanis értetlenkedve tette fel a kérdést a hadműveletek elemzése során: „Sehogyan sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel. S mindezt az általad vezetett 120000 főnyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében.


 

dr. Kedves Gyula
ezredes, hadtörténész
Országgyűlési Múzeum igazgatója


2019. május


(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)  


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2018. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (15)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. év médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)



1848/49 (47)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (29)
Díszpolgárok (18)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (117)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (41)
Wolf-kripta (21)