 |
 |
Hová tűntek a kehidaiak, a pacsériek és a slavikoviciek?
Gondolatok az előnevek jelentőségének változásairól
A rendhagyó módon megtartott 2021. évi Klauzál Napok Tétényben rendezvényünk nyolc „előadásból” álló sorozata hatodik írásában Szuromi Rita történész, az Eszterházy Károly Egyetem PhD-ösztöndíjasa, a Batthyány-kormány minisztereinek nemességét mutatja be...
A rendi társadalomban a rangemelést
bizonyító oklevél címer- és előnévadomány nélküli is teljes értékű volt. Az
előnévre (praedikatum) csak 1867 után tekintettek „nemesi előnévként,” holott ezt
megelőzősen az nem volt a nemes család nevének része, polgárok épp úgy
használhatták, mint kiváltságosok.
Az előnév a 18. századig többnyire jogszerző gyakorlattal
alakult ki: a több ágra szakadt nemzetségek önmagukat lakóhelyük, vagy birtokuk
földrajzi helyneve alapján különböztették meg. Az előnév a személynév előtt melléknévként
funkcionált. A latin „de” képzőt felváltó magyar –i, korábban ipszilon végződés
azt fejezte ki, hogy a família honnan származik, hol van, vagy volt birtoka.
Az előnév a 17. században terjedt el. Az
állandósuló harcok lehetőséget teremtettek arra, hogy karddal szerzett érdemek
által akár a jobbágyok is beemelkedjenek a nemességbe. Ekkortól a rangemelés
mellé nem járt birtok, az adománylevelet, mely Mohács előtt még birtokot is
tartalmazott, felváltotta a címeres levél, az armális, amely legtöbbször csak a
nemesítést tényét rögzítette és sokszor még a címeradomány is elmaradt.
A tradicionális birtokos nemesség ezért szükségét érezte
annak, hogy vagyona, társadalmi rangja és presztízse alapján megkülönböztesse
magát az egyre nagyobb számú címeres családtól, akik legtöbbször a jobbágyok
színvonalán a birtokosok földjén éltek. Az előnevek jelentőséget nyertek,
hiszen az elvileg egy és ugyanazon nemességen belül egyre élesebb vagyoni, jogi
és mentalitásbeli különbségek alakultak ki. A birtokosok, a bene possessionati
és a possesionati tagjai igyekeztek önmagukat azáltal is megkülönböztetni, hogy
már nevükkel jelezték, hogy birtokosok.
Hazánkban a németes von-nal szemben a latin eredetű „de”
szócska honosodott meg, amely azt jelenti: -ból, -ből, való valahonnan. E latin
szót már a középkorban is használták, hiszen családnevek hiányában akár egy
jobbágyról is írhatták, hogy „Hevesből való Jakab” – s természetesen senki sem
hitte, hogy Jakab nemes ember.
A legősibb családok pedig, akik önmagukat ősfoglalóknak
tekintették, a de genere szóval fejezték ki, hogy mely nemzetség tagjai. Így
például a Batthyány-kormány belügyminisztere, szemerei Szemere Bertalan családja is a de genere Huba változatot használta,
ami azt jelentette, a Huba nemzetség szemerei ágából való. A de genere Huba előtagot csak a 20.
században törvényesítette belügyminisztérium.
 Batthyány-kormány |
 gr. németújvári Batthyány-címer |
 br. vásárosnaményi Eötvös-címer |
Báró vásárosnaményi Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter ősei is ebben az időben kezdték Naményi birtokuk után önmagukat (vásáros)naményinek nevezni.
 hg. galántai Esterházy-címer |
Herceg galántai Esterházy Pál Antal, a király személye
körüli miniszter családjának előneve is a hódoltság koráig vezethető vissza.
Esterházy Ferenc (1533-1604) Pozsony megye alispánja neje, Bessenyei Ilona
egyik birtoka, Galánta után választott nevet.
 kehidai Deák-címer |
A házassággal szerzett birtok után felvett előnév gyakorlata
semmiben sem különbözött egy gróf Esterházyak és a jobbágysorból kiemelkedett
Deákok esetében. Kehidai Deák Ferenc igazságügy-miniszter ősei egy szerencsés
házasság révén jutottak 1757-ben Kehida birtokához, mely előnevükké vált.
  udvardi és kossuthfalvi Kossuth- és szemerei Szemere-címer |
Kossuth Lajos és Szemere Bertalan ősei Mohács előtt nyerték nemességüket. A Kossuth család a 14. században kapta az észak-magyarországi Udvard és Kossuthfalva birtokát. Mivel nemességük abból az időből származott, amikor még nem létezett előnévadomány, így a kora újkortól a két ősi földbirtok nevét használták.
 pacséri Mészáros-címer |
Mészáros Lázár hadügyminiszter felmenői 1801-ben nyertek adomány Pacsér településre, mely nevük előtagja lett.
 gr. sávárfelsővidéki Széchenyi-címer |
Hivatalos előnévadománya volt gróf sárvárfelsővidéki
Széchenyi István közmunka- és közlekedésügyi miniszternek, akinek családneve a
Nógrád megyei Szécsényre, mint ősi birtokra utal. A család a 16-17. században
az egyik legnagyobb vagyongyűjtő volt, ám 1777-re Széchenyi Ferenc (1754-1820)
egyedüli férfi leszármazott maradt. Az eredetileg „sárvári és felsővidéki” előnevet
ő használta először, mégpedig hivatalos adományként. A 400 ezer kat. holdat
birtokló családnak nem volt szüksége arra, hogy a nemesi társadalmon belüli
helyzetét bizonyítsa, mégis rangjuknak megfelelően használtak előnevet.
 slavikovici Klauzál-címer |
Sokkal problémásabb Klauzál Gábor esete. A Klauzálokat az
1990 előtt a történeti irodalom egyértelműen a nemesi társadalom tagjaiként
említette, előnevüknek a slavikovici változatot tekintették.
Jelenleg Klauzál Gábor biográfiájának kutatói előtt sem
ismert pontosan a családtörténet. Azok, akik a család cseh eredetét fogadják
el, az előnévvel azonos helységből származtatják őket. Klauzál Gábor apját
1747-ben az Oszták-Németalföld területeken fekvő városban, Eupenben (ma Belgium német nyelvi közösségének székhelye) „de slavikovitzy” névvel anyakönyvezték. A „de” szócska használata közép-európai
hagyomány, míg a von inkább a birodalom nyugati részein terjedt el, így
feltételezhető, hogy a Klauzál ősök is a Birodalom keleti területeiről
származhattak.
A Klauzál család előnevéről biztosan annyit állíthatunk,
hogy Klauzál Gábor apjának, Jánosnak az 1793-ban kiadott nemesi oklevelén nem
szerepel előnévadomány. Az okirat nem megerősítő, vagy honosító, hanem új
rangemelés.
Klauzál Jánosnak, mint a Habsburg Birodalom katonájának
ilyen módon történő kitüntetése egyáltalán nem volt ritka. A 18. század a rangemelés
már nem vitézi tettekért járt, hanem az elitképzést szolgálta. A birodalomnak
épp úgy szüksége volt a megújuló katonai elitre, a nemesítés pedig az
adományozottat hűségre és szolgálatra kötelezte. Ebben a birodalom vezetésének
és a feltörekvő polgári családoknak is találkozott az érdeke. A nemesítés e
korban már nem kimagasló érdemért járt, inkább csak a szakmai, emberi kiválóság
birodalmi szintű elismerésének tekinthető.
A rendi keretek lebontása nem várt fordulatot eredményezett
a polgárok emlékezettörténetében. Minden, ami múlttá válik, az egyfajta
társadalmi nosztalgiát eredményez. Így történt ez a polgárosodó társadalom
esetében is: 1867 után felértékelődött a magyar nemesi oklevél és előnév presztízsértéke,
s ezzel együtt megnőtt a kérelmezők száma. Hivatalos előnevet 1867 után azok is
kértek, akik 1848 előtt családi hagyományok alapján használták azt. A Heves
megyei Pappszászok 1910-ben tették hivatalossá a mádi névtagot, a Borhy család
pedig 1903-ban kapta meg a borhi előnevet. Még az önmagukat a honfoglaló
magyaroktól származtató Szemere család is legalizálta helyzetét azzal, hogy
1917-ben kérte és megkapta a „de genere Huba” kitétel használatához való jogot.
 |
Történelemtudományi Doktori Iskolája
PhD-ösztöndíjasa
2021. április
Felhasznált irodalom:
- Habermann Gusztáv: Személyi adattár
a szegedi polgár-családok történetéhez. Tanulmányok Csongrád
megye történetéből 19. Szeged, 1992.
- Gerő József: A királyi könyvek. Az
I. Ferenc József és IV. Károly király által 1867-től 1918-ig adományozott nemességek, főnemességek, előnevek és
címerek jegyzéke. Budapest, 1940.
- Illésy János: A királyi könyvek
jegyzéke és a bennük foglalt nemesség czím, czímer, előnév és honosság
adományozásoknak, 1527-1867. Budapest, 1895.
- Ölyvedi Vad Imre: Nemességi
kézikönyv. Szeged, 1930.
- Kempelen Béla: A nemesség. Budapest,
1907.
- Kempelen Béla: Magyar nemes családok.
1911-1932.
- Királyi Könyvek 5. kötet.
- Pálmány Béla: Klauzál Gábor és
családja életpályája - új adatok tükrében. A Klauzál Gábor Társaság
honlapja.
(A képeket összeválogatta: Hódi Szabolcs)
