Klauzál Gábor
Klauzál Gábor Társaság

Széchenyi-kérdések

Széchenyi István születésének 230. évfordulóján egy rendhagyó írással emlékezünk meg a „szent és hús-vér” legnagyobb magyarról: Domokos Áron olvasáskutató beszélget Csorba László történésszel, a Széchenyi halálának 150. évfordulójára megjelent „Széchenyi István” c. monográfiája kapcsán...

  
Kérdéseim megfogalmazásakor nem követek időrendet vagy valamilyen szakmai logikát, inkább szabadon csapongunk a Széchenyi-életút és a Széchenyi-ábrázolások – tehát a „legnagyobb magyar” utókora – roppant gazdag témaköreiben. Első kérdésem az, hogy hány Széchenyi-kép létezik az eddigi történeti kutatásban? Mi az oka az ábrázolások közötti eltéréseknek, netán torzításoknak?

Úgy vélem, két alapséma elég jól kirajzolódik az elmúlt több mint másfél évszázad irodalmában. Az uralkodó irány a nemzet szentjének kultusza: Széchenyi alakja a modern magyar nemzettudat egyik leghatásosabb mítoszába burkolózik. Ő a nemzet Messiása, aki megjárta a lelki szenvedések Golgotáját, és végül megölték a bécsi gonoszok. Ehhez képest szerényebb ellenmítosz az arisztokratáé, aki ugyan kezdetben a nép és a nemzet oldalán állt, de azután megijedt a forradalomtól és csak a betegség „mentette meg”, hogy szembe ne forduljon a szabadságharccal. Ez az utóbbi torzítás manapság kevéssé van jelen, mert az 1950-es években ez volt a hivatalos álláspont, így kellően hiteltelenné vált. Az 1960-as években azután az ún. „kádárista” közéletben újra elindult a Széchenyi-kultusz építése (a nagy birodalmon belüli kis magyar modernizáció bajnokaként – nem nehéz kitalálni, kire kellett emlékeztetnie ennek a Széchenyinek...), méghozzá úgy, hogy két legyet ütöttek vele egy csapásra: egyben újra fölerősítették a Kossuth-ellenességet is. Ezzel a Széchenyivel ugyanis azt a Kossuth Lajost próbálták meg ellensúlyozni, aki a kádárista démonológiában az 1956-os forradalommal volt azonos, a függetlenség és a demokrácia követelésével. Akik tehát még ma is Széchenyi életművében túlhangsúlyozzák a Kossuth-ellenességet (mert az persze igaz, hogy nem kedvelték egymást), azok nem is sejtik, hogy még mindig a valahavolt pártközpont egykori sanda céljait szolgálják... Mert a mi korunkban újra fölívelő Széchenyi-kultuszhoz már szerencsére nem társul semmiféle olyan kényszer, hogy ezt egyben egykori politikai elenfelei, Kossuth vagy Wesselényi Miklós ellen kelljen fordítani.

Van azonban egy másik értelmezési séma is: a tudományos kutatásé. A mítikus Széchenyi-képekkel szemben az elmúlt évszázadban – számos nagyszerű kutató kiemelkedő erőfeszítéseinek eredményeképpen, remek könyvek sorozatában – sikerült fölrajzolni a reális, hús-vér ember portréját is, zsenialitásával és emberi gyengéivel, sikereivel és tévedéseivel együtt, számot vetve betegségének és öngyilkosságának tényeivel is.

Végül a vitákban előforduló torzítások kapcsán azt mondhatjuk, hogy – a fentiekből következően – a legfőbb veszély egy hamis Kossuth-kép „kényszere”. Ez ellen valóban érdemes forgatni a tollat. Persze, tágabb értelemben a reális történeti képtől mindig különbözni fog a mítoszban szereplő modern szent, és mindig okoz majd kisebb-nagyobb kommunikációs problémákat, hogy a közönség jelentős része nem tud a kettő között különbséget tenni. A szent sémája így sokak számára észrevétlenül elnyeli, eltünteti az egykor élő hús-vér embert. Persze a hívők egy része ezt nem is bánja, mert úgy véli, a közösség számára hasznosabb az egyértelmű példát fölmutató szent, mint a maga esetlegességeivel, erkölcsi gyarlóságaival együtt mindig kicsit túlságosan bonyolult, valóságos emberi személyiség. De ezt nem mindenki gondolja így. A vita ugyanis tágabban véve arról is szól, miképpen beszélünk a múltról a mának, vajon a mítoszok vagy a tudományos valóság nyelvén tanítjuk-e a hagyományokra a magyar nemzet újabb nemzedékeit.

A német vagy a magyar volt Széchenyi anyanyelve? Ha a német: hogyan tudott ilyen művészien magyarul? Ha a magyar: miért naplózott németül?

Régebben sokan élcelődtek azon, hogy a „legnagyobb magyar”-nak egyáltalán a magyar volt-e az anyanyelve. Ám kérdés, hogy abban a polyglott neveltetési környezetben, amelyben az arisztokrata gyerekek akkoriban felnőttek, lehet-e egyáltalán anyanyelvről beszélni, mivel az anyáknál jelentősen többet foglalkoztak a kicsikkel a dajkák. Széchenyi esetében is úgy tudjuk, édesanyja valóban nem tudott jól magyarul, egyik dajkája azonban kezdettől magyar volt, és gyermekkora első írásos emlékei között is több magyar nyelvűt találunk. A hagyomány szerint a család mindennapi életében is a magyar volt a legtöbbet használt nyelv. A kisfiú tehát valószínűleg egyszerre tanult meg németül és magyarul, csak ez utóbbi alacsonyabb intellektuális szinten maradt, mivel a nevelőkkel a rendszeres tanulás már kizárólag latinul és németül zajlott. Így azután amikor 1814-ben, huszonhárom éves korában belekezdett a napólóírásba, a felnőtt gondolkodó személyiség a német nyelvet választotta, mert a mélyebb önkifejezés nyilván könnyebben ment számára ezen a nyelven. Ám ahogy kialakult életprogramja, amely a magyarsághoz kötötte, olvasmányai és barátai segítségével behozta nyelvi hátrányát és a legmagasabb intellektuális elvárásoknak is megfelelő szintre fejlesztette magyar nyelvtudását.


Az eredeti Napló egyik kötete
Széchenyi személyiségéről sok mindent elárulnak a Naplók. Mióta tanulmányozhatjuk ezek szövegét? Melyek az Ön legkedvesebb részei

Valóban, a „legnagyobb magyar” hallatlanul erős vonzerejének, az iránta érzett kivételes szimpátiának egyik titka a naplók, amelyek lefegyverző őszintesége rabul ejt minden olvasót. Szemelvények már a 19. század végén napvilágot láttak, de tudományos igénnyel Viszota Gyula, a neves történész adta ki őket az 1920–30-as években, eredeti német nyelven. hat hatalmas kötetben. Magyarul teljes egészében ma sem olvashatók, csupán egyes részletek (1848, 1850-es évek vége), de egy derekas magyar nyelvű válogatás megjelent Oltványi Ambrus szerkesztésében (1978). Én legjobban az itáliai és mediterrán utazások kalandjait és reflexióit szeretem.


Széchenyi Naplójának utolsó bejegyzései
Tényleg nem lehet Széchenyi naplóiban visszaállítani a halála után lefestett részeket? Ki festette le és miért?

A végakarat szerint a döblingi hagyatékból a családja átadta a zárható köteteket Tasner Antalnak, a gróf egykori titkárának. Tasner azután – Széchenyi szándékának megfelelően, de a saját ítélete szerint – lefestette a kényesnek ítélt neveket, megfogalmazásokat, sőt egyes részeket ollóval kivágott a kötetekből. Két olyan vizsgálatról is tudok az elmúlt években, amikor megpróbáltak modern vegyszeres technikával, illetve átvilágítással bepillantani a fekete tintával lefestett sorok „alá”, de a kisérletek egyelőre nem jártak sikerrel.

Rózsa György, a kiváló művészettörténész Széchenyi ikonográfiájáról írt egy nagy tanulmányt. Melyik kép felelhet meg a leginkább annak, amit ma Széchenyiről tudunk? Melyik a legtalálóbb karikatúra Széchenyiről? Mennyire sértődött meg a rajzolóikra a gróf?

  
Waldstein János karikatúrája
(1834)
Biztos, hogy Barabás Miklós, Franz Eybl vagy Friedrich von Amerling reformkori híres képei hiteles ábrázolásoknak tekinthetők. A döblingi korszakból a tehetséges osztrák szobrász, Hans Gasser büsztje úgyanígy remekmű, ezt követte azután minden más korabeli kép. Készült több karikatúra is róla, de arról nincs adatunk, melyik mennyire tetszett neki. A bíráló képek – például Andrássy Manóé vagy Szerelmey Miklósé – nyilván kevésbé, mert tudjuk, könnyen megsértődött minden kritikára. Ám Waldstein János rajzait feltehetően kedvelte, hiszen finoman hízelegnek a nagy embernek: úgy ábrázolják, amint kisöpri a piszkos fővárost, kiúszik a partra a hídépítés láncleszakadási balesete után, vagy éppen átlábalja a Dunát, hóna alatt gőzhajóval...







Johann Ender
vízfestménye
(1818)
 Friedrich von Amerling
olajfestménye
(1836)
 Barabás Miklós
 olajfestménye
(1836) 
Franz Eybl
litográfiája
(1842)
Barabás Miklós
 olajfestménye
(1848) 
  Hans Gasser
mellszobra
(1860)

Melyek a legjobb Széchenyivel kapcsolatos írásművek? Kemény Zsigmond mennyire látta „jól” a legnagyobb magyart?


Széchenyi István életregénye
A szépirodalomban, a regények közül alighanem Surányi Miklósé a legjobb, bár néhol talán túl egyértelműen teszi le a garast az életút bizonyos, hagyományosan eldöntetlen/eldönthetetlen kérdésköreiben (pl. a szerelem beteljesülése Pál bátyja feleségével, Caroline-nal). Verset nagyon sokan írtak hozzá és róla – nekem Arany János és Juhász Gyula költeményei a kedvenceim. Kemény Zsigmond méltán nagyhírű életrajza és más, vele foglalkozó írásai meghatározó szerepet játszottak a máig ható, sőt fölvirágzó mítosz megalapozásában. Ám az teljesen kiesett a köztudatból, hogy ezeknek elsősorban aktuálpolitikai szerepük volt: a megtorlásokat akarták fékezni azzal, hogy azt hirdették, nem az egész magyar nép, hanem csupán Kossuth felelős a történtekért. Akiről – tette hozzá az író báró jól adagolt önkritikával – senki sem, csupán ugyebár a zseniális Széchenyi ismerte fel időben, hogy úgymond jakobinus lázító! Ez azonban egyszerű tárgyi tévedés (illetve, mivel nem biztos hogy maga Kemény is hitt benne, így irodalmi fogás), melynek következtében Kemény írása – minden szövegformáló zsenialitása ellenére, vagyis valójában azzal együtt – nem hiteles Széchenyi-portré, hanem egy, a maga korában konkrét célok érdekében ügyesen torzító, politikai röpirat.

Miket olvasott Széchenyi ifjú korában és miket Döblingben?

Kezdetben semmit, vagy csak lektűröket. Azután huszas éveiben rájött a tanulhatnék, és szisztematikusan pótolta hiányait: végigolvasta a görög-latin klasszikusokat, a keresztény alapirodalmat, a felvilágosodás, a szentimentalizmus és a romantika első-, másod- és harmadvonalbeli teljes könyvanyagát. Majd főképp közgazdaságtant és filozófiát habzsolt, és persze a fontos birodalmi és magyar lapokat rendszeresen forgatta. Ugyanezt tette Döblingben is, betegségének tünetmentes periódusa, tehát szellemi feltisztulása idején: előfizetett minden magyar újságra és könyvre, továbbá olvasta az osztrák, német, francia és angol sajtót. Sokszor hozatott meg könyveket, ha jót hallott, olvasott róluk.

Hány évig katonáskodott? Miért hagyta abba? Kellett-e ölnie az évek során? Lőni vagy vívni tudott-e jobban?


A tolentinoi csata (1815. május 2-3.)
1809-ben öltött először egyenruhát mint a magyar nemesi felkelés főhadnagya – és 1826-ban szerelt le a 4. huszárezred első lovasszázadosaként. Azért lépett ki, mert fölismerte: soha nem fogja megkapni az őrnagyi rendfokozatot, vagyis nem lesz belőle törzstiszt, ami a komolyabb katonai karrier belépője. (Azt sosem tudta meg, hogy egy kedvezőtlen besúgói jelentés vágta el örökre az előléptetés útját.) A 17 katonaesztendő során igazi csatában keveset vett részt, bár a napóleoni háborúkban néhányszor igen közelről látta a halál aratását. Leginkább az 1815-ös itáliai hadjárat során szagolta a puskaport, a Tolentino és Macerata közötti harcokban. Elképzelhető, hogy itt olyan személyes összecsapásban is részt vett, ami ellenfelének halálát okozhatta. Az biztos, hogy laposvágást kapott a hátára, kisebb sebesüléseket szenvedett, kilőtték alóla a lovát, többször közvitézei mentették ki az életveszélyből. 


Napóleon-kori kanócos pisztoly
Arról nincs adat, vívni vagy lőni tudott-e jobban – mindkettőhöz jól értett, de egyik sem érdekelte annyira, hogy azután később, a civil életben sportként ragaszkodjon hozzájuk. A katonai tudás ugyanakkor roppant hasznosnak bizonyult reformpolitikusi pályáján: fogalmazhatunk úgy, hogy a mundérban tanultak révén egy modern nagyvállalati logisztikai menedzser teljes ismeretanyagával és gyakorlatával rendelkezett, amikor reformtervei megvalósításába belevágott.

Széchenyinek a gyermekkorára visszatekintő döblingi följegyzéseiből származik ez az idézet: „Megszoktam, hogy a vallásosság külsőséges formáit mutogassam, s a legkevésbé sem törődtem azzal, ami a szívemet művelhette, erkölcsi érzékemre vallásos befolyással lehetett, egyáltalán, bensőmet nemesíthette volna.” Milyen volt Széchenyi hite, vallásossága

Széchenyi istenkereső tépelődései olyan sajátosságokat mutatnak, amelyek jól illeszkednek a vallásosság újkori társadalmi funkcióváltozásának ahhoz a folyamatához, amely a francia forradalom után bontakozott ki Európában. A gróf tudatosult hitélménye – számos kortársához hasonlóan – eltolódott a felekezeti kötöttségektől és olyan egyéni jellemzőket mutat, ami már a modern vallásszociológia által a polgárosodás kísérőjelenségeként regisztrált un. „magánvallás” fogalomkörébe tartozik. Ám miközben Széchenyi nyilvánvalóan nem fogadott el magában minden katolikus dogmát, ugyanakkor a szabad érzelmi-intellektuális választás felsőbb szintjén újra kötődni tudott a katolicizmus bizonyos mozzanataihoz (pl. tetszett neki a gyónásban megjelenő önfegyelem és alázat). Elég mélyen hatott rá a felvilágosodás racionalizmusa ahhoz, hogy idegenkedjen a hitélmény bármiféle teologizálásától. 

Soligny-la-Trappe-i trappista monostor
Romantikus alkatából eredően viszont erősen vonzódott az olyanfajta komplex vallási élményekhez, mint amilyen például egy nevezetes utazásán, a különlegesen szigorú szabályzatú La Trappé kolostorban, a legszigorúbb trappista hagyományokat őrző közösség körében vezekléssel eltöltött éjszaka volt. Katolicizmusa a vallások tökéletes egyenértékűségének liberális álláspontjáról vállalta a tudatos azonosulást egy örökölt családi-környezeti tradícióval. Ezt írta naplójában 1819-ben: „Vallásom legalább egyszer egy évben gyónást parancsol és szent áldozást. Ezt többé elmulasztani sosem fogom, és mostantól fogva mindent pontosan, de kételyek nélkül és nem túlhajtva fogok betartani. Ugyanezt tenném bármely más vallásban születve és nevelkedve is, mert ama népek szertartásait, melyek a Naphoz imádkoznak, éppoly jónak tartom, mint a miénket.” Ugyanezt így forgalmazta meg Béla fiához 1857-ben megfogalmazott Intelmeiben: „Az emberek száz- meg százféle vallást követnek, melyek gyakran ellenségesen, sőt nekikeseredetten állnak egymással szemben; pedig az erény valamennyi ember számára ugyanegy! Nem más a zsidónak, mint a kereszténynek, nem más a mohamedánnak, mint a kínainak.”

Mivel az emberi jogok körében Széchenyi a legteljesebb vallásszabadság híve volt, a polgári jogok terén lankadatlanul küzdött a vallási türelemért és a felekezetek egyenjogúságáért.

Egy időben irodalmi tervekkel is foglalkozott. Milyen költő volt Széchenyi?


Hitel (1830) - Világ (1831) - Stádium (1833)
Közepes. 1991-ben megjelent könyvemben Tábor Eszter kicsit „besegített” neki remek műfordításaival... Mivel az irodalmi ízlésével nem volt semmi baj, fölismerte a helyzetet és a poétikai próbálgatásokat már fiatal korában abbahagyta. Értekező könyveinek azonban komoly irodalmi értéke is van: nem véletlen, hogy a Hitel mint irodalmi alkotás kapott elismerést a Magyar Tudományos Akadémiától.

Milyen az az „utánozhatatlan Széchenyi-stílus”?

Talán ez: állítani valamit – majd körbeépíteni érvek, poénok, anekdoták, számítások, viccek, oda-visszautalások stb. egész rendszerével. És a végén immár evidenciaként újra kimondani az állítást.

Hogyan jellemezhető Szécheyi szerelmi élete? Hogyan viszonyult a nőkhöz: szép játékszereknek tekintette-e őket?


Széchenyi-házaspár
(1843)
Kezdetben főképp a testi szépség, a szexuális vonzerő hatott rá. Idővel finomult ehhez valami bonyolultabb szenvedély: a szeretett nő személyiségének meghódítása iránti vágy. Az ebben a „vadászatban” rejlő morális veszélyeket azután a sógornőjével, Caroline Meaddel kialakult viszony tudatosította benne, majd mélyült el ezzel kapcsolatos – talán nem teljesen alaptalan – önkritikája egyre súlyosabb önváddá. Ám ettől kezdve érzett rá az igazi szerelem vonzerejére is, ahol a lelki és testi vágyak már tökéletes harmóniában fonódnak össze – és ezt látjuk a Seilern Crescence grófnő iránt kialakult érzéseinél. Egyéni sorsának szerencsés fordulata következtében azután ez a szerelem beteljesült és feleségül vehette a megözvegyülő grófnőt.


Seilern Crescence
grófnő (1828)
Milyen nő volt Crescence?

Gyönyörű és okos – méltó társa egy lángész szerelmének. Közben a kor szintjén jó anya, gondos gazdasszony, férjének igazi családi támasza. A döblingi korszakban pedig az egész Széchenyi-mikrovilág szuverén és sikeres irányítója.

Anglia lenyűgözte a grófot számtalanszor. Mi lett a technikai vívmányokkal, amiket haza szeretett volna telepíteni?

Sokat bevezetett cenki kastélyában, ahonnan mások is átvették: pl. a gázfejlesztő készüléket a világításhoz, vagy a vízöblítéses angol árnyékszéket. Az anglofiliát vagy anglomániát egyébként részben családilag örökölte: édesapja, Ferenc gróf is járt a szigetországban, angol barátait fia is fölkereste Londonban és ők vezették be a „felsőbb” társaságba. A mintát azonban belülről is elsajátította, amennyiben személyiségnek alapvonásává vált, hogy ő igazi „gentleman”, aki a „csinosodás” (politness) nyelvét beszéli, vagyis a nemesen gondolkodó úriember és modern polgár kultúráját éli, beszédmódját használja.

Hogyan jellemezhető Széchenyi és a birodalmi kancellár, a nagyhatalmú Klemens Metternich herceg kapcsolata?


Klemens von Metternich hg. 
osztrák kancellár
A kapcsolatban volt egy kezdő szimpátia, mert Metternich respektálta Széchenyi Ferencet, István édesapját, aki magas udvari méltóságokat töltött be. A fiatalember 1814-ben Metternich protekciójával került Nápolyba, diplomáciai állásba. Kapcsolatuk sajátossága, hogy Széchenyi ugyan kitűnő emberismerő volt, de a herceggel kapcsolatban az érzelmei valahogy eltompították a kritikai érzékét. Mindvégig azt hitte, mert hinni akarta, hogy meg tudja nyerni reformterveinek a század egyik legokosabb emberét. Sosem értette meg, hogy Metternich magyarellenessége érzelmi-indulati töltetű volt, amelyen az elfogult kancellár egyszerűen nem akarta túltenni magát. Senkit ne tévesszen meg, hogy a harmadik felesége, Zichy-Ferraris Malanie magyar grófnő volt, hiszen a szép és okos bécsi asszony maga is távol állt attól a magyar atmoszférától, miliőtől, amelytől férje „kulturálisan” oly mélyen idegenkedett. Metternich – kissé leegyszerűsítve a kapcsolatot – arra „használta” Széchenyit, hogy rajta keresztül szondázza a magyar politikai elit hangulatviszonyait. Örömmel vette, amikor a gróf 1845-ben csatlakozott a kormányzathoz és elvállalta a Helytartótanács közlekedési bizottságának vezetését (ez ma miniszteri posztnak felel meg). De a magyar reformpolitikust sosem vette igazán komolyan: minden ötletét szigorúan abból a szempontból mérlegelte, hogy növelik-e vagy csökkentik azt a „szeparatista” veszélyt, amit rögeszmésen a magyarokról mindig föltételezett.

Wesselényivel miért romlott meg a viszonya? Igaza volt-e Széchenyinek abban, hogy Wesselényit vádolta azzal, miszerint tulajdonképpen ő „találta ki” Kossuthot?

  
Wesselényi Miklós báró
Ez publicisztikai túlzás, természetesen. Egy olyan rendkívüli politikai tehetség, mint Kossuth, nem születik minden bokorban – őt így nem kellett „kitalálni”. Aligha vitatható, hogy Wesselényi támogatása nélkül is megindult volna nagyszerű pályája. A két jóbarát, Széchenyi és Wesselényi viszonya politikai okokból romlott meg: a gróf úgy vélte, a báró a megyei köznemességnek kedvez, és a túlságosan érzelmi és sérelmi alapú, veszélyes, „ujjhúzó”, Bécset provokáló politika útjára téved. Nem értette meg, hogy nincs önmagában gazdasági, közlekedési, társadalmi, életmódbeli stb. reform – van egy pont, ahol ezek továbbfejlesztése pusztán magánakciókkal, mégoly heroikus egyszemélyes vállalkozásokkal már nem lehetséges. Viszont e reformok továbbvitelét mellőzni sem lehet csak azért, mert sértik Ausztria érzékenységét. Így például a gróf műveiben élénken fejtegette a kereskedelem fejlesztésének szükségességét (a Vaskapu-szabályozás fő oka is kereskedelmi volt: utat nyitni a nyugati áruknak kelet felé), de másfelől nem akarta vitatni, de még említeni se nagyon azt a súlyos kizsákmányolást, ami Magyarországot a kettős vámrendszer révén sújtotta. Wesselényi valójában nem tett sokkal többet, mint ezeken a pontokon továbblépett és politikai harcot indított azért, hogy – a rendi-sérelmi politizálást meghaladva, azt modern szabadelvű reformpolitikává fejlesztve – határozottan követeljük Bécstől a magyar gazdasági érdekek megfelelő, birodalmi szintű érvényesítését. Széchenyi attól rettegett, hogy ezzel a folytonos „provokálással” magunkra vonjuk az udvar, a birodalom haragját. De nem volt igaza, mert természetesen egyáltalán nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy a Burg urai már 1848-ban azt a megoldást kövessék, amire csak 1867-ben találtak rá – és akkor megspórolták volna az egész 1848/49-et stb. Persze, tudjuk, nem így történt, ám mégis megvolt a lehetősége e másik politikának is, így nem lehet elvitatni a reformellenzék derékhadától (Wesselényitől, Kossuthtól, Batthyányánytól, Deáktól stb.) annak értelmét és hitelességét, hogy megpróbáltak ezen az úton járni.

Széchenyi miért nem kedvelte Kossuthot?


Kossuth Lajos
Biztos, hogy erre a kérdésre nincs egytényezős magyarázat. Volt benne félreértés: Kossuth az 1832–36. évi országgyűlés idején készített kéziratos lapja, az Országgyűlési Tudósítások hasábjan a gróf egyik beszédét „összegyúrt”-nak nevezte, míg Széchenyi „összegyűrt”-nek olvasta, és megsértődött. Volt benne pletyka: a fiatal ügyvéd kártyadósságáról keringő zempléni szóbeszéd eljutott Pozsonyba is. Volt benne hiúság: Kossuth egyértelműen Wesselényi baráti körébe tartozott, kis túlzással a tanítványának, de mindenképpen a követőjének volt tekinthető, aki éppen azokban a kérdésekben állt a legközelebb az erdélyi politikushoz, amelyekben ő ellentétbe került Széchenyivel. Így amire az 1832–36. évi országgyűlés véget ért, a grófban kialakult egy előítéletes, hamis kép a karrierista ügyvédről, akinek semmi nem szent, aki a parasztlázítás jakobinus hangján izgat, és akit ha beengedne a kaszinóba, tán tényleg tönkretenné mindazt, amit ő addig alkotott. Az előítélet az ún. Kelet népe-vitában világosan tetten érhető: Széchenyi radikális forradalmárnak hitte a Pesti Hírlap szerkesztőjét, pedig mérsékelt liberális volt csupán, amit bizonyít, hogy a reformtábor minden komolyabb tekintélye (Deák Ferenc, Eötvös József, Batthyány Lajos, Vörösmarty Mihály stb.) Kossuth mellett foglalt állást a vitában. Ez az előítéletes kép azután mintegy zárójelbe került, amikor a Batthyány-kormányban együttműködtek, majd Döblingben tartalmilag is megváltozott: a gróf immár jóval megértőbben tekintett Kossuthra és úgy vélte, a bécsi abszolutizmus támadása miatt kényszerült arra, hogy a szabadságharc vezére legyen és 1849 tavaszán kimondassa a Habsburg-ház trónfosztását.

Idézet Széchenyi írásaiból: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember.” És egy másik: „Hogy a hunok legvalódibb fajtájából származhatom, arra az is elég bizonyíték, hogy a legszebb Alpok közt Svájcban, vagy Itália legbujább völgyeiben és tájain sem vagyok képes oly forrón, lelkesen és rajongón érezni és élni, mint hazám pusztáin és síkságain.” Miért vált Széchenyi számára ennyire fontos üggyé a nemzet ügye? Mit (kiket) értett nemzet alatt?

Ez a „bizonyíték”, amit itt Széchenyi a maga „hun” származására nézve előhoz, igencsak soványnak mínősíthető, ha a nemzeti érzésről manapság fölhalmozott csoportpszichológiai tudásanyag felől nézzük. Vállalva a leegyszerűsítés kockázatát, a háttérről azt mondhatjuk, hogy az ember társas lény, ami azt jelenti, hogy azt a személyes élethez nélkülözhetetlen, biztonságot adó élményt, hogy ő kicsoda, mi az önazonossága (szakszóval: identitása), azt mindig csakis és kizárólag a csoportban és a csoporttól kaphatja meg. A modern emberi társadalomban ilyen alapvető identitást adó csoport a nemzet, méghozzá két nagyon lényeges közvetítő elem segítségével. Egyfelől a nemzet úgy sajátítja ki az elődcsoportok középkori, sőt sokszor ókori hagyományanyagát, hogy – miként a vallásos csoport – visszavetíti önmagát a messzi múltba és hitszerű bizonyossággal azt sugallja tagjainak, hogy ők nemcsak mindig is léteztek közös csoportként, de kapcsolataik minősége is mindig ugyanolyan volt, mint a jelenben. Másfelől azonban a hagyomány csak látszólag egyértelmű, valójában ha használni akarjuk a jelenben, akkor mindig értelmezni kell, tehat tulajdonképpen mindig újra ki kell találni! A nemzeti gondolkodás legnagyobbjai tehát valójában alkotók, akik a hagyományból mint nyersanyagból immár a jelenben fölépítik a modern nemzet öntudatát, amely ugyanakkor azt hiszi (!), hogy ő mint nemzet már évszázadok, netán évezredek óta létezik. Ilyen alkotók a nagy költők, írók, képzőművészek, politikusok, filozófusok stb. – akiknek a nemzetről fölrajzolt víziója azután megragadja a közösség képzeletét és azt saját hagyományává teszi.


 „Az ember csak annyit ér, mint a mennyit használ.” - Jelmondat a Stádiumhoz (Széchenyi kézírása)

Ez az a pszichológiai realitás, amelyben Széchenyi nemzetélményét elhelyezhetjük. Mint minden kortársa a modern történeti forráskritika születése előtt, ő is hitt a hun-magyar közvetlen rokonság mítoszában, így sajátos önszuggesztióval és roppant erős érzelmekkel kötötte ehhez saját identitásának biztonságot adó élményét, amelynek alapmozzanatai – mint mindenkinél – természetesen a legkorábbi gyermekkorban alakultak ki. A gyermeknek a felnőttektől reflektálatlanul, kritika nélkül elsajátított világképe azután a kamasz-, majd a felnőtt korban tudatosodik, ami a gróf esetében úgy zajlott, hogy korábban kissé homályos tágabb közösségi kötődése (birodalom vagy Magyarország) fokozatosan ez utóbbira fókuszálódott és magyar hazafisággá szilárdult. A csoportélménynek a gyermekkorból származó „magátólértetődősége” ráadásul erkölcsi elhivatottsággal és személyes teljesítménnyel kapcsolódott össze (ő emeli fel a porból az elnyomott nemzetet), továbbá a szerelmi áldozatvállalással is (mindez a szeretett asszony, Crescence felé is megjelenik férfitettként). Mindezek azután együttesen táplálták benne a nemzetért cselekvés leállíthatatlanná váló lokomotívját. Nemzet alatt ő már nem a nemességet, hanem az összes, kiváltságok nélküli, magyarul beszélő lakosságot értette.

Milyen volt Széchenyi magyarságképe?

Úgy vélte, a magyarságnak az a hagyományanyaga, amely visszanyúlik a múló századokba, eredetét tekintve az isteni gondviseléstől származik, tartalmában pedig keleti jellegű („a kelet népe”!). Ám a gondviselés csak a lehetőséget biztosítja ahhoz, hogy ezt a keleti sajátosságunkat kifejthessük az európai népek körében – ha a nemzet nem él vele, akkor a közösségi identitás elvész és az embertömeg belesimul a népek örökké átalakuló, végtelen tengerébe. A magyar nép „geniusa” szerinte nem a tudomány, nem a kereskedés, nem is a művészet, hanem az alkotmányosság és a nemzetiség kifejlesztése, annak figyelembevételével, hogy a magyar az egyetlen Európában megtelepedő „ázsiai sarjadék”, így a fejlődés során ezt a karaktervonást elveszíteni nem szabad. Ám azt sosem mondta meg, hogy mindennek a tartalma konkrétan micsoda, sőt, többször ellentmondásosan fogalmaz. Egy helyütt arról ír, a magyarnak „keleti vérében rejlik” a „melancholia”, máshol viszont a „forró keleti vért” emlegeti, megint máshol pedig a „keleti indolentiát” (közönyösséget) kárhoztatja. Hasonlóképp nincsenek összhangban a „keleti gyorsabb vérünket”, a „keleti restséget” és a „keleti méltóságot” emlegető megjegyzések. Nincs tehát összefüggő és ellentmondásmentes magyarságképe, így azt a történészek hol így, hol úgy próbálják összeszedni írásaiból.

Volt-e realitása Széchenyi nemzetiségi programjának – és ha megvalósul, akkor azzal elkerülhető lett volna-e Trianon?

Itt van egy közkeletű tévedés: Széchenyinek nem volt saját „nemzetiségi programja”. 1842. november 27-én tartott híres akadémiai beszédében – a korabeli „kulturális nacionalista” beszédmód részleges kritikájára vállalkozva – bírálta a Magyarországon élő többi nemzetiségekkel szemben jelentkező, az erőszakos magyarosítást célzó törekvéseket. Ám miközben teljes joggal lépett fel az agresszív nacionalizmus hirdetőivel, s ezáltal a nemzetiségi mozgalmak indirekt gerjesztőivel szemben, az már politikai csúsztatás volt részéről, hogy kizárólag az ellenzéket marasztalta el azért, ami pedig az egész magyar politikai élet egyik legsúlyosabb problémája volt. Való igaz, a reformerek derékhada sem volt mentes a nemzeti nagyság ábrándképeitől és az együtt élő nemzetiségekkel szembeni szűkkeblűségtől, de az erőszakos magyarosítást a Pesti Hírlap éppúgy elítélte, mint Széchenyi. Ám a „szabadságjogokért asszimilációt” elvét – ez volt a kor magyar nemzetiségpolitikája, amelyet a korabeli magyar elit minden csoportja elfogadott – ő is támogatta. A racionális tolerancia igénye nem óvta meg attól, hogy adott esetben ne osztozzon kortársaival a politikai türelmetlenségben. Amikor Kossuth 1842 júniusában azt javasolta a pesti megyegyűlésen, hogy Horvátország teljes közigazgatása és törvényhozása váljék el Magyarországétól, Széchenyi azt írta egy korabeli feljegyzésében: akadnak „kuruzslók [...], kik bárhol fájjon is a nemzeti test, ha ez egész ország lenne is, mint például Horvátország [...], minden tétova nélkül rögtön amputatiot javaslanak”.

Nem Széchenyi, hanem 1848/49-ben Teleki László, majd az emigrációban mellette Kossuth képviseltek olyan nemzetiségi politikát, amely hosszabb távon talán tompítani tudta volna az etnikai és etnopolitikai ellentéteket a Kárpát-medencében – de ez az irányzat, mint tudjuk, 1867-ben vereséget szenvedett egy idővel egyre harsányabbá váló, mi több, birodalmi álmokat kergető magyar nacionalizmus ellenében. Hogy ezzel szemben Széchenyi – az elégtelenné váló reformkori elvárások, így saját egykori nézetei meghaladásaként – milyen nemzetiségi politikát ajánlott volna a dualista kormányoknak, nem tudhatjuk, mert már 1860-ban meghalt.

Melyik manapság a legaktuálisabb Széchenyi-mű? A döblingi nagy Szatíra miért és kiknek íródott?


  
Pesti por és sár
Attól félek, a Pesti por és sár... De azért Széchenyit ma már komoly figyelemmel kell olvasni, mert az érvelés és elbeszélés terjengőssége kissé már idegen a célratörő, kódszavas internetes kommunikáció korában. Nem is véletlen, hogy a Széchenyi-tisztelők nemrég elkészítették a Hitel átiratát mai magyar nyelvre. Ez első pillantásra kegyeletsértésnek látszik, de nem az, mert – mint fentebb már említettük – a hagyományt csak úgy lehet megőrizni, ha újraértelmezzük – ennek pedig elengedhetetlen eleme a nyelv változásainak tudomásulvétele. Az „új” Hitel tehát segít az eredeti mű mai megértésében. A Szatírára térve: csakis saját magának íródott a döblingi íróasztalnál, reflexiók, följegyzések, a lassan magára találó intellektus „ujjgyakorlatai”, indulatainak, maróan gúnyolódó kedvének, dühének, iróniájának legelső lecsapódásaként. Nem szánta a nyilvánosság elé, amit az is bizonyít, hogy később javarészt ebből merítette a Blick nyersanyagát.

Széchenyi szeretett-e enni?

Különösebben nem volt nagy inyenc. A mindig siető, mindig rohanó emberek fajtájához tartozott, akik képtelenek odaülni egy asztalhoz azért, hogy órákon át élvezzék a rafinált fogásokat. Az ötvenes években ráadásul a fogai már alaposan tönkrementek, így ez is hozzájárult ahhoz, hogy kevéssé élvezze a nagy traktát.

Lackó Mihály történész egyik tanulmányában arról ír, hogy a „normalitás” kategóriáival nem lehet Széchenyit megérteni. Igaz-e ez az állítás? Mi volt Széchenyi pontos betegsége? Mennyire „tettette” a zavarodottságot?


Széchenyi István Döblingben
E témakörben sok a féreértés, elsősorban azért, mert a közvélemény által a pszichiátriai jelenségekre használt kifejezések természetesen nem azonosak a szakma saját nyelvhasználatával. A mindennapi beszédben például különbséget teszünk a „lelki betegség” és az „elmebetegség” fogalmai között, az előbbit valami enyhébb dolognak képzelve, és csupán az utóbbihoz társítva a „bolondság” klasszikus jellemzőit. Ennek a megkülönböztetésnek azonban orvosilag nincs értelme: az emberi szervezetben ugyanaz a „mechanizmus” felel mind az idegrendszer, mind az agyi tevékenység működéséért, így ezek zavarait is csak együtt lehet értelmezni, vizsgálni. Közismert laikus elnevezés a lelki problémák traumatikus jelentkezésének megjelölésére az „idegösszeomlás” kifejezés. Ám az orvosi szaknyelvben ez sem létezik: a szakember inkább krízisekről, válsághelyzetekről beszél. Például a két kijelentés között, hogy valakinek „idegösszeomlása van”, vagy „kitört rajta az elmebetegség”, orvosi értelemben nincs semmi különbség. A mindennapi nyelv azonban nagyon is éles határvonalat húz közöttük: idegi problémája ugyebár bárkinek lehet (főleg a mai világban! – „tiszta ideg vagyok!’ stb.), ám elmebeli problémája csak keveseknek van, mert az köznyelvünkben – és így közgondolkodásunkban – a „megbolondulás”, a „megőrülés”, vagyis a téveszmék, alaptalan kényszerképzetek, a zavart és logikátlan, a vad, ön- és közveszélyes viselkedés szinonimája.

 
Széchenyi István Döblingben 
Széchenyi lelki alkatának egyik avatott kutatója, a neves pszichiáter, Környey István több ízben figyelmeztetett arra, hogy a történészek „élmény-körülmény” alapú, sokszor egytényezős magyarázatai olyan gondolatmeneteken alapulnak, amelyek nem a beteg, hanem az értelmező nézeteit tükrözik. Ezt a felismerést fejlesztette tovább Lackó Mihály, amikor számba vette Széchenyi nevezetes, a pozsonyi országgyűlésen 1844. október 3-án történt elájulásának historiográfiai ábrázolásait, magyarázatait. Metsző logikával mutatta ki, hogy ha az elájulást orvosi esetnek tekintjük, amely a páciens lelki betegségével volt kapcsolatos, akkor a történeti rekonstrukció legelemibb következtetési technikája mond csődöt a történetek leírásakor. Az emberi cselekedetek értelmezésénél ugyanis ki nem mondott, természetes előfeltételnek tekintjük, hogy általában mindenkit elsősorban a külső körülmények, és az ezek kiváltotta élmények befolyásolnak tetteikben. Minden történetmondás alapszerkezete tehát az, hogy ha az ismert elemek számbavétele során ismeretlen mozzanathoz érünk, akkor az ún. józan ész segítségével következtetünk arra, hogy mi történhetett. Ám elmebeteg esetében semmi értelme sincs a józan észre való hivatkozásnak, mert sosem tudhatjuk, mikor milyen mértékben deformálja a betegség belső, számunkra teljességgel ismeretlen motívumvilága a főhős cselekedeteinek indítékait. „Magyarázhatjuk-e egy talán beteg személyiség tetteit, műveit emberekre általában jellemző lélektani valószínűségek alapján? – teszi fel a döntő kérdést Lackó Mihály. „Konstruálhatunk-e történeteket a józan ész szerint olyasvalakiről, akinek az esze talán nem is volt józan?”


Széchenyi István gróf karosszéke döblingi szobájában
A fönnmaradt kórleírások, orvosi följegyzések stb. alapján manapság bizonyosnak tekinthető, hogy Széchenyi beteg volt (mint látjuk, mindegy, hogy lelki, ideg-, vagy elmebeteg, mert ez ugyanaz a kórkép), és a baj 1848 őszén súlyos rohamban tört ki. Nem „tettette” tehát magát, hanem valóban beteg lett és ettől kezdve sosem gyógyult meg, bár elmeállapota 1856 tájára jelentősen föltisztult, orvosi szaknyelven szólva tünetmentessé vált. Jelen pillanatban azonban nincsen olyan orvosi-pszichotörténeti diagnózis, amelyet minden kutató elfogadna arra vonatkozóan, hogy a két lehetőség közül melyik a valószínűbb: kóros lelki alkatról van-e szó, vagy valamilyen öröklött betegségről. A már említett Környey István ún. personopathiáról (alkati indulat- és hangulatzavar) írt, Kézdy Balázs, egykor a Pécsi Klinika neves pszichiátere a patológiás nárcizmus mellett érvelt. Legújabban igen figyelemreméltóak azok a kutatások, amelyek az ún. rapid ciklusú bipoláris hangulatzavar (bipolar psychotic disorder, BPD) természetét igyekeznek feltárni, ennek ugyanis olyan eseteit is megfigyelték, amikor a két pólus, a mániás és a depressziós között akár egy napon belül is megfordulhat a lelkiállapot ingamozgása (ún. ultra-ultra-rapid cycling vagy ultradian). 2017-ben megjelent írásában a kiváló pszichiáter, Rihmer Zoltán is amellett érvel, hogy Széchenyinek mániás depressziós, vagyis bipoláris betegsége volt.


A döblingi szanatórium
Azt ugyanakkor kellő bizonyossággal kijelenthetjük, hogy lelki baja – az 1848 és 1856 közötti roham-szakaszt kivéve – nem érintette a logikáját és a memóriáját (ez a fentebb említett mindhárom diagnózisra igaz). Ennek hangsúlyozása a betegség tünetmentes szakaszában azért nagyon fontos, mert megmagyarázza sokak jó szándékú hitét, sőt vélt tapasztalatát, miszerint a gróf 1857-re úgymond tényleg meggyógyult. E tévedést olyan tekintély erősíti, mint Deák Ferenc, aki Marienbadba menet, 1857 júliusában járt Döblingben és úgy látta: a gróf „esze járása éppen olyan mint előbb volt, előadása éppen olyan érdekes”. Ezt azonban csak azok hihették, akik nem vele éltek, hanem csupán meglátogatták a szanatóriumban. Az orvosi följegyzések elfogulatlan áttekintése nem hagy kétséget aziránt, hogy Széchenyi természetesen továbbra is beteg maradt, csak éppen ennek sajátosságai nem zárták ki a magas színvonalú politikai-értelmiségi munkát. Nem a politikai gondolkodása volt „zavaros”, „bolond” – hanem a viselkedésében, hangulati világában, indulatai hullámzásában maradtak meg továbbra is bizonyos kóros elemek.




Baka István híres Döbling-versében olvassuk: „Aludnék már s tudom hogy nem lehet / vén embrió Döbling méhébe zárva”. Széchenyi el akarta-e valaha hagyni Döblinget? Mihez kezdhetett volna „kint”?

Nem akarta elhagyni a szanatóriumot. Ismereteink szerint az ott töltött 11 esztendő során kétszer hagyta el több órára az épületet, de mindkétszer annyira rosszabbodott az állapota, hogy sürgősen vissza kellett vinni. További két alkalommal pedig csak az udvarra lépett ki rövid időre. Valószínű tehát az az állítás, hogy ez a bezártság-igény mint biztonság-igény is része lehetett kórképének.

A kóros bőbeszédűsége, a sakkmániája, a koporsó-alakú tolltartója stb. és egyéb furcsaságok arra mutatnak-e, hogy végleg felszabadult a társasági kötöttségek alól vagy arra, hogy úgy döntött mindentől elszakad, azaz csendes őrült lesz?

Ezek a furcsa jelenségek nem szabad döntés eredményeinek, hanem a betegség szimptómáinak tekinthetők: a sakkozás pl. egyszerre volt terápiás eszköz szelleme inztenzív foglalkoztatására, és ugyanakkor a betegség jeleként is értékelhető ennyire erős kötődése ehhez a zárt világot megjelenítő játékhoz. E viselkedésbeli extravaganciákat azonban csak közvetlen környezete, az orvosok és az ápolók látták, a látogatók előtt ügyesen szimulálta, hogy ugyanolyan „normális”, mint korábban – és itt az átmenet sávja széles, hiszen tudjuk, korábban is nagy „különc”-nek tartották…

1995-ben megjelent a Nemzetközi Grafológiai Szemlében egy cikk Széchenyi írásképéről és horoszkópjáról. Ebben olvashatunk az utolsó évek kézírásáról: „Utolsó éveiben, amikor ismét tudásának, elemző képességének a birtokába kerül, azt várták, hogy visszatérjen a nyilvános politikai küzdőtérbe. Kézírása azonban azt mutatja, hogy megbomlott a védekező rendszere. Erőtlen, leheletfinom az írás… eszményei élnek, hisz bennük. Sőt, csak bennük. A saját lehetőségében már nem.” Vagy: „A Szűzben álló napja szigorú kritikust mutat, mellyel bizonytalanságait, nyugtalanságait fejezi ki. Gyakorlatias, analizáló, racionális, akit riasztanak a túlságosan radikális megoldások.” Stb. Mit gondol az ilyen megközelítésekről?

A két kérdéskört el kell választani. A horoszkópkészítés az emberiségnek majdhogynem az őskortól velünk élő, sok ezer éves játéka, melynek során az emberi karakterek bizonyos, viszonylag jól körülhatárolható csoportjait a születés időpontja alapján igyekeznek összekötni az égbolton megfigyelhető csillag- és bolygómozgások alakzataival. Ennek valódi tudományos alapjai azonban nincsenek, így a „jóslás” kétértelmű eredményei elsősorban a leleményes pszichológiai megfogalmazásoknak köszönhetők, többféleképp magyarázható nyelvi formulákba vannak belerejtve. Más a helyzet az íráskép elemzésével, hiszen könnyen belátható, hogy amiként egy személyiség fizikai mozgása kifejezheti az illető bizonyos általánosabb vonásait vagy épp aktuális testi-lelki állapotának egyes jellemzőit, ugyanígy kifejezhet ilyesmit az íráskép is. A grafológiának tehát van tudományos irányzata, és annak eredményeit a történeti kutatás is hasznosíthatja. A gróf írásképének eddig fölkért elemzői azonban nem ebbe a csoportba tartoznak, mert nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy egyéb információk alapján vajon nem tudtak-e előre arra következtetni, kinek az kézírását elemzik majd.

Milyennek látja azt a képet, amelyet a magyar filmművészet eddigi legnagyobb szabású Széchenyi-filmje, Bereményi Géza rendezői alkotása, A Hídember rajzol a grófról?


Széchenyi István Béla fiával megtekinti az épülő Lánchidat (1848)
A kérdéskörben kissé elfogult vagyok, mert a film legelején mint szakértő, egy ideig együtt dolgoztam az alkotókkal. De a végső változathoz már nem volt közöm, így mondhatok véleményt, csak bele kell számítani némi szubjektívitást. Tetszettek a korrajz egyes részletei (pl. a híd építése), a hölgyek hiteles megjelenítése. Kevésbé tetszett a politikai konfliktusok és így a többi politikusok, Wesselényi vagy Kossuth véleményem szerint leegyszerűsítő ábrázolása. Remekül megjelent a huszártiszt és a hősszerelmes – de nekem nagyon hiányzott az intellektuális Széchenyi, aki azért mégiscsak korának egyik legokosabb embere volt. Ugyanakkor egy történelmi közönségfilmnél – véleményem szerint – az alkotó művészi szabadságát mindenképpen megköti, hogy nem szabad a nézőt megtévesztenie, vagyis az alapvető tényeket nem ábrázolhatja gyökeresen másképp, mint amit a szaktudomány azokról a források alapján állít. Márpedig ma nincs komoly történész, aki kétségbe vonná, hogy a gróf önkezével vetett véget életének. A filmben eljátszott jelenet a szanatóriumba betörő titkosrendőrökről mint föltételezhető gyilkosokról tehát teljességgel légbőlkapott, komolytalan, színtiszta fikció.


Széchenyi István gróf halotti címere
Miért állítható ez szinte teljes bizonyossággal? Azért, mert Tolnay Antal, a nagycenki plébános följegyezte, hogyan magyarázta el neki a gróf a „biztos” öngyilkosság technikáját. „Tisztelt Utódim! – rótta emlékezéseit a parókia történetének adatai közé a döblingi halott egykori meghitt embere. – Lehetséges, hogy idővel fognak lenni, valamint halálakor is voltak, kik belviszonyaiba nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak és azt véletlennek vagy más által megparancsoltnak, érdekből vagy félelemből történtnek lenni állítják. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki, erről szeretett neje, a kegyes Grófnő, kedves Gyermekei és grófi nemzetségének minden egyénje erősen meg voltak győződve. Ő, még egészséges korában, öngyilkosságról lévén szó, állította, hogy az öngyilkosság nemei között legbiztosabb és legkevesebb szenvedéssel van az agyonlövés összekapcsolva és azon ellenvetésre, hátha az ember rosszul talál? válaszolta: legbizonyosabb, ha az illető bal kezét élére állítva, bal szemöldöke alá szorítva helyezi és a pisztolynak csövét alájateszi és elsüti, a fenntartott bal kéz nem engedi a pisztoly billenését. S csakugyan halála után combján nyugvó bal kezének tenyere (Zselle székben ült) fekete volt a lőpornak füstjétől, jele, hogy a fentebbi módon cselekedett.”


Tolnay Antal nagycenki plébános 1860. április 8-i bejegyzése a halotti anyakönyvbe
(Requiescat in pace! - Nyugodjék békében!)

E szövegben a leglényegesebb bizonyító tény a bal tenyér fekete puskaporos szennyezettsége, amit a pár nappal később a sajtóban közreadott boncolási jegyzőkönyv is egyértelműen megállapított. Kijelenthető, hogy eddig senki kutató nem állt elő másféle magyarázattal arra vonatkozóan, hogy ez miképp következhetett be, ha nem úgy, ahogyan azt fentebb Tolnay plébános úr az öngyilkosság kapcsán elmagyarázta. Ez az alapja a mai történészi ítéletnek, ez az az erős tény, amelyet egy történelmi közönségfilm alkotójának mindenképpen figyelembe kell – kellett volna – vennie.

Egyetért-e a Bereményi-Cseh dalszöveggel:  „Jaj-jaj Széchenyi István nehéz lesz tanulni, / nekünk tőled a példát, most, hogy ez meghúztad”?


Ezt a dalszöveget – Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza… címmel – Bereményi Géza több mint tíz évvel a film elkészítése előtt, 1990-ben írta. Ekkor még nem nehezedett rá az a nyomás, ami miatt a film végén nyitottan lebegtette a gyilkosság vagy öngyilkosság megtévesztő dilemmáját. A vers remek, a szöveg szellemes kettős csavarral operál. Egyfelől igaz az állítás – hiszen egy öngyilkos példáját ugye aligha lehet/szabad a közösség, az ifjúság elé állítani. De másfelől nem igaz, mert a gróf nem azonos a halálával: a fölemelő példa ott van előttünk, Széchenyi hazafias ellenálló tevékenysége az elmegyógyintézetben – amelynek erkölcsi erejéből és hitelességéből természetesen semmit nem von le, hogy utána öngyilkos lett. Annál is inkább, mert máig nyitott a kérdés, hogy a halálához volt-e egyáltalán bármi köze az előtte zajló, konkrét eseményeknek. Lehetséges ugyanis az is, hogy a betegség nem csupán fölerősített egyéb folyamatokat, hanem maga a tragédia teljes egészében tisztán a betegség – a depressziós mélyponton érvényesülő, számunkra utólag már megfejthetetlen, belső kórfolyamatok – következménye volt.

Az ember élete két részből áll. Az elsőben reménylünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog élvezetre”– írja Széchenyi a naplójában. Mikor volt egy-két percre boldog?


A Hitel első kiadásának címlapja
Tudatosan talán soha... De utólag visszagondolva talán vélhette úgy, hogy voltak egykor boldog pillanatai is. Amikor első társasági sikereit arathatta Bécsben a háborúból megtért, nyalka huszártisztként. Amikor megölelhette beteg édesapját hosszú keleti útja után. Amikor fölrivalgott az éljen az akadémiai fölajánláskor. Amikor Crescence szemében először megláthatta, hogy viszontszereti. Amikor az első általa rendezett lóverseny paripáinak dübörgő robogása átszakította a célszalagot. Amikor a Hitel első példányának friss, nyomdaszagú példányát fölvágta. Amikor az országgyűlés megszavazta a hídpénz kötelező fizetését, amivel megtört a nemesi adómentesség monopóliuma Magyarországon. Amikor Béla fiát először a kezében tarthatta. Amikor hírét vehette a „sárga mártás” – a Blick – nagyszerű sikerének a nemzetközi sajtóban.

A lelkileg beteg ember nagyon ritkán boldog. De bízzunk benne, hogy ennek ellenére a legvégső percekig volt azért öröm is az életében.

Ön írt már könyvet az aradi 13-ról, a Kossuth-emigrációról, Garibaldiról, majd 1991-ben és 2016-ban is könyvet jelentetett meg Széchenyiről. Mikor és miért fordult a reformkor tanulmányozása felé? Mi vonzza Önt személyesen ehhez a korszakhoz

Részben talán az, hogy a véletlen úgy hozta, olyan családból származom, amelynek az emlékei, történetei visszanyúlnak a 19. századba. Egyik ükapám festőművészként a teljes reformkori elitet jól ismerte. Egy alkalommal maga Széchenyi ajánlotta Bihar vármegyének, hogy vele festessék meg az ő arcképét. (A levélről a nagyapám üveglemez-felvételt készíttetett, ma is megvan a könyvespolcomon.) Ezt az érzelmileg motivált örökséget azután széles horizonttá tágították a 20. század egyik legjelentősebb magyar történészének, Szabad György professzornak az egyetemi előadásai. Tudományos témaválasztásként az ő hatására lett kedvelt korszakom a reformkor, de arra is ő figyelmezetett, hogy érdemes időnként átrándulni más történelmi periódusokba is, mert így kritikusabb perspektívából is ráláthatok kedvelt hőseimre.

Miért épp Széchenyit választotta? Mennyire változott meg munka közben a róla alkotott képe? Mit mondana egy mai kamasznak, miért érdemes foglalkozni Széchenyivel?


Széchenyi István születésének 200. évdordulóján kibocsátott ezüstérme
A választást a véletlen hozta: 1991-ben ünnepeltük a „legnagyobb magyar” születésének bicentenáriumát és az Officina Kiadó fölismerte, hogy a piacról hiányzik egy tudományos igényű, ám olvasmányos életrajz – az, amit a szó legjobb értelmében történelmi ismeretterjesztő irodalomnak neveznek. Baráti ajánlások alapján fölkértek – és én vállaltam, hogy egy év alatt megírom a könyvet. Persze ha Wesselényire, Kossuthra vagy Deákra kérnek fel, ugyanígy vállaltam volna. Én e korszak minden lángeszű egyéniségét nagyra tartom és örömmel foglalkozom velük. Széchenyiről sem gondolom, hogy minőségileg sokkal több lett volna e másik háromnál: nem vakok között volt ő a félszemű király! De persze más személyiség, más sors, más életút – egyszeri, különleges, elbeszélésre érdemes. Ám ha nincs ő – akkor meglehet, a Balítéletekről lesz a reformkor bibliája és Wesselényit tartjuk manapság a nemzeti modernizáció és a polgári átalakulás első nagy programadó egyéniségének. Azt hiszem, az a szemlélet korszerű, amely úgy mutatja be e nagyszerű személyiségek történelmi teljesítményét, hogy közben nem homályosítja el mások hasonlóan kiemelkedő tetteit és érdemeit.

Széchenyiről már a könyv elkészítése előtt is sokat olvastam – különben nem sikerült volna viszonylag rövid idő alatt megírnom a szöveget. Az anyaggyűjtés során a politikusról igazán újat nem tudtam meg. Sokkal mélyebben és részletesebben bontakozott ki viszont személyes drámája – és az a nagyon bonyolult helyzet, amit lelki betegsége okozott.

Egy mai kamasztól azt kérdezném: érdekel-e Téged egy ember, akit a század legszebb női szerettek, aki megírta a legnagyobb magyar könyvsikert, pedig talán nem is a magyar volt az anyanyelve, aki először ült angol wc-n Magyarországon, aki a Lánchíddal megteremtette az új magyar fővárost, és aki súlyos lelki betegséggel viaskodott, de még az elmegyógyintézetből is sikerrel tudott harcolni egy elnyomott nép szabadságáért...? Ha igen, akkor olvass Széchenyit.

Az 1991-ben publikált könyvnek két újabb kiadása is megjelent: 2001-ben (Magyar Könyvklub) es 2010-ben (M-érték Kiadó). Mi a különbség ezek és a ’91-es eredeti között? Kerültek-e elő újabb adatok, amelyeket beépített a szövegbe?


Az utóbbi fél évszázadban már nem került elő komolyabb mennyiségű új adat Széchenyi életéről. Ám a nagy témákat időnként újra kell írni, mert napjaink társadalomtudománya messzemenően egyetért Lothar karoling császár híres mondásával: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” – változik az idő, és benne változunk mi magunk is, Pár kérdést idővel már nem úgy látunk, mint korábban. Így – részben Lackó Mihály írásai hatására – az én felfogásom is változott Széchenyi betegségének megítélésére vonatkozóan. Azután A Hídember film hatására újra fölélénkült az érdeklődés Széchenyi halálának körülményei iránt, így a harmadik kiadásban kibővítettem a zárófejezetet a boncolási jegyzőkönyv alaposabb elemzésével, hogy e szerény eszközzel is terjesszem a bizonyított tényeket a hamis mítoszok ellenében. Ez pedig a reklám helye: 2016-ban a Kossuth Kiadó fölkért, hogy a Rejtelmes történelem sorozatban írjak egy kis kötetet a gróf döblingi korszakáról (Széchenyi Döblingben. Budapest, 2016.) Nos, ebbe a könyvbe már a bipoláris betegséggel kapcsolatos újabb hipotézist is beleírtam.

Ha visszautazhatna az időben, és egy egész estét eliszogathatna Döblingben Széchenyivel, miket kérdezne meg feltétlenül tőle? És mit gondol, milyen feltételekkel állt volna szóba Önnel?

Biztos fogadott volna, ha azt küldöm be a névjegyemen, hogy angol barátaitól hozok üzenetet... Hogy mit kérdeznék? Talán mindazt, amit Tasner Antal, a titkára utólag kivágott, vagy kihúzott a naplókból... De tréfa nélkül: NAGYON sok fontos részlet van a reformkorból és 1848 történetéből, amelyeket valójában nem ismerünk, így hosszú-hosszú listával érkeznék Döblingbe.


2021. szeptember 21.
Széchenyi István születésének 230. évfordulóján

Megjegyzések:

A 2010-ben megjelent Széchenyi István c. monográfia kapcsán megejtett beszélgetésből csupán rövid részlet jelent meg az Alexandra Könyvkiadó Könyvjelző c. kulturális magazínja 2010 szeptemberi, VI. évfolyam, 9. számában. a Csorba László által felkérésünkre frissített, mára aktualizált, átdolgozott változata – Domokos Áron hozzájárulásával – teljes terjedelmében honlapunkon olvasható először...

Domokos Áron PhD (1973) adjunktus, Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE), Kaposvári Campus, Neveléstudományi Intézet, Anyanyelvi és Gyermekkultúra Tanszék

Csorba László DSc (1952) egytemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történeti Intézet, Művelődéstörténeti Tanszék, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója

(A képeket válogatta: Hódi Szabolcs) 


Nyomtatható verzió, nyomtatás Továbbküldés, ajánlás

 

Adószámunk:
18474048-1-43
Köszönjük, ha a 2018. évi adóbevallása elkészítésekor gondol a Klauzál Gábor Társaságra és támogatja egyesületünk tevékenységét személyi jövedelemadójának
1 %-ával
, ezzel Ön is hozzájárul a Podmaniczky-díjjal kitüntetett civil, értékőrző és értékteremtő, közösségszervező tevékenységünkhöz, honlapunk fenntartásához és rendezvényeinkhez.

KÖSZÖNJÜK!


Adomány-köszönő emléklap


Adomány-köszönő emlékplakett

Klauzál Gábor (78)
Közhasznúsági jelentések (15)
Egyesületi élet (284)
Közélet (143)
Klauzál Gyűjtemény (7)



KLAUZÁL 150 EMLÉKÉV (48)
2016 Emlékév média-megjelenések (1)
2016 Emlékév programnaptár (1)
2017. év médiamegjenések (1)
2017. évi programnaptár (1)
2018. év médiamegjenések (1)
2018. évi programnaptár (1)
2019. évi programnaptár (1)
2020. évi programnaptár (1)



1848/49 (47)
Barangolások (33)
Budatétényi Ősök Napja (29)
Díszpolgárok (18)
Helytörténet (18)
Kastélymúzeum (19)
Klauzál Napok Tétényben (117)
Lics Pincészet (15)
Történelmi szalon (41)
Wolf-kripta (21)