Az 1849-es zentai vérengzés

    Mivel 1849 januárjában a hadi események alakulása következtében a Honvédelmi Bizottmány minden nélkülözhető katonai erőt kivont a Délvidékről, védelem nélkül maradt gyakorlatilag az egész Bácska, s délebbről ide menekült a Tisza-mente magyar lakossága, mely a Szerbiából beözönlött csapatok elöl jött a biztonságosabbnak vélt északi községekbe.

    1849. január 17-i keltezéssel megadásra szólította fel Zenta magyar lakosságát Radovan Jokovics szerb tábornok azzal, hogy 12 egyén jöjjön Adára, s a megadás jeléül fehér zászlót vigyenek magukkal, s a megadás ellenében senkinek sem lesz bántódása.

    Annak hírére, hogy a szerb felkelő sereg Ó-Becse irányából támadásra készül Ada, Zenta és Kanizsa ellen, Zentán ún. vészbizottság alakult Majoros István földbirtokos vezetésével, de ezzel egy időben sok ember elhagyta a várost, hogy családját és vagyonát a felsőbb vidékeken biztonságba helyezze. A vészbizottság és a lakosság mindent elkövetett, Zenta védelmére: a várost körülárkolta, s a sáncokba őrséget helyezett. Mivel azonban mind a fegyverek, lőszer, s főleg nemzetőrök tekintetében nagy volt a hiány, küldöttség ment Szegedre Dudás Endre vezetésével, átadva egy kérelmet január 28-i dátummal, Szeged Város Tanácsának, illetve ugyanekkor Szabadka városától is segítséget kértek.

     A Szeged városához intézett levél (kivonatosan):

    A Szegedre küldöttek elutasító választ kaptak, mert ekkor a Szeged körüli haderő a Tisza-Maros szögi hadmozdulatokkal volt elfoglalva, s a küldöttek már vissza sem tértek Zentára. Szabadkáról pedig Demcsa János nemzetőr őrnagyot küldték ide – kormányzati utasításra –, szintén elutasító válasszal. Demcsa ugyanakkor megpróbálta megszervezni a nők és gyermekek kimenekítését a városból, ezt azonban a lakosság többsége ellenezte, ugyanis senki sem akart elszakadni a családjától. A felfokozott zűrzavarban a város főterén, a piactéren kezdtek gyülekezni a kaszákkal, botokkal felfegyverkezett polgárok, s nagy hangon követelték a belvárosi templom parókiáján elszállásolt Demcsa parancsnok megjelenését.
     Demcsa őrnagy meghallván a tömeg követelését, elszántan lépett ki a parókiáról, s a templom  előtti kőkereszt talapzatára felállva beszélni kezdett az összegyűlt tömeghez, hogy őt a minisztérium küldte Zentára, a veszély elhárítására, s ha idegen nemzetiségű is (miskolci szerb családból származott), de kész életét áldozni a városért és a hazájáért.
    Beszéde közben a tömegből valaki rálőtt az idős őrnagyra, mire általános kavarodás támadt, s a tömeg árulónak bélyegezte Demcsát, s a halálát követelték. Nem sokára botok és kapák emelkedtek a magasba, s a hős katona pár perc alatt felkoncoltan feküdt a kereszt lábánál. Ő volt az első ártatlanul meggyilkolt, kinek még a tetemét is a sárba taposták. Onnan emelte ki két zentai iparos, Varga János és Homolya János, akik a hős katonát a Népkertben temették el.
    Demcsa János őrnagy 1795-ben született Miskolcon szerb családban. Szülei katonai pályára adták, s a császári seregben szolgált egészen 1848-ig mint katonatiszt. Több császári tiszthez hasonlóan ő is átállt a szabadságharc oldalára, s 1849 januárjának végén a magyar kormánybiztosság Zenta védelmére, a parancsnoki teendők ellátására rendelte ki. Mivel ő volt az egyetlen képzett katona Zentán, ki tudja hogy nem történhetett volna-e minden másképp, ha ő életben marad? (Demcsa meggyilkolásának közvetlen okozóit, Miskei Mátyást és társait, később Szabadkán statáriális úton kivégezték.)

     Demcsa halála után, a védelem irányítását  Majoros István nemzetőr százados vette át. Február 1-jén a szerb csapatok a város határába értek. Parancsnokuk két lovasfutárt küldött, újabb megadási felszólítással, akik de. 10 óra körül lovagoltak be a városba, de a zentaiak felkoncolták őket, mire a szerb csapatok még aznap betörtek Zentára. Majoros, maroknyi fegyveres élén állítólag megpróbálta visszaverni a támadó szerbeket, de a túlnyomó ellenséget látva meghátrált, aztán az elsők között hagyta ott a várost.
     Dél felől, az alsóhegyi szőlők árkaiban és a várost körítő sáncokban elkeseredett harc keletkezett. A zentai nemzetőrség rövid ideig tartó védekezés után, teljesen demoralizálva menekülni kezdett. Fokozta a rémületet, hogy az ostromló csapatok a várost több helyen felgyújtották, s az égő házak, a harangok kongása, a nagy zűrzavar, teljesen megrémítették a bennszorult lakosságot, mely eszeveszetten menekült gyalog és kocsin a város sáncának észak-nyugati, a Kanizsa felé eső kapujához.
     Sok kocsi a poggyászokkal együtt felborult, s a menekülés igen sok akadályba ütközött. A lakosság egy része a Nagyréten keresztül menekült az ostrom hírére, viszont az itt maradottaknak esélyük sem volt. Az ellenállást rövidesen megtörték és megkezdődött a védtelen lakosságon való bosszúállás, kínzás, erőszaktevés, gyilkolás, rablás, fosztogatás, mely a tanúvallomások szerint két hétig is eltartott.
    Sokakat felakasztottak, agyonvertek, de az áldozatok legtöbbjét kivezették az alsóvárosi temetőhöz közeli katonai élelmiszerraktár  (dézsma-magazinum, vagy proviant-ház) mellé, és ott halomra lőtték őket. Az elrettentés végett a város főterén álló Szentháromság-szobor talapzatára a meggyilkoltak levágott fejeit kezdték felrakni, melyet Mojzes Zagorica, tekintélyes helyi szerb polgár állított le.

A zentai halott-fej koszorú a főtéren álló Szentháromság-szobor talapzatán	Szentháromság-szobor

      A bevonulók, Trifković őrnagy vezetésével, végeztek mindazokkal, akiket fegyverrel a kézben fogtak el, de a polgári lakosságot sem kímélték. A helyi szerb lakosság egy része jó alkalomnak találta bevonulást, a magyarokkal való leszámolásra. Az áldozatokkal a legbrutálisabb kegyetlenséggel végeztek. Három nap után a szerb szabadcsapatok elvonultak, de a helyi szerbek még ez után is folytatták a mészárlást. Az áldozatok száma 2000 felett volt, a későbbi tanúvallomások szerint.

      A vérengzés visszafogása érdekében sokat tett Vujić Sava szerb földbirtokos valamint Nikolić Aleksandar görögkeleti-szerb lelkész, és még jó néhány szerb befolyásos tisztségviselő, akik közbenjárására sokan megmenekültek.

Perczel Mór

     Zenta visszafoglalására közel két hónap múlva sor, amikor Perczel Mór honvédtábornok átvette a Szeged környéki csapatok parancsnokságát, s megkezdte előrenyomulását a Tisza-mentén déli irányban. Zentát március 23-án foglalta vissza, de ekkor már csak üszkös romok és a megtizedelt lakosság fogadta a felszabadítókat. Perczel statáriális bíróságot állított fel, s bíróság meghallgatván a panaszokat, 47 zentai szerbet halálra ítélt, akiket május 22-én kivégeztek.

Újságcikk a kőkeresztről és a Fodor-féle kereszt

      A vérengzés áldozatait a már kiásott lövészárkokba és védősáncokba temették, többségük neve ma is ismeretlen. A vérfürdő, illetve a védők emlékére és egyben Isten dicsőségére Fodor György csizmadiamester még 1849-ben kőkeresztet állítatott fel a város déli felén az Adai út mentén, az Epreskertnél lévő sáncoknál. A keresztet később a forgalmas útkereszteződés miatt áthelyezték, s az akkori szegényház (ma kórház) ellőtt állították fel. A romladozó kőkeresztet később egy kisebb, fémből készült feszület váltotta fel, az emléktábla pedig eltűnt a talapzatról. Ma már egyszerű út menti feszületként tekintenek rá, s csak kevesen tudják, hogy e kereszt meglévő talapzata az első emlékműve volt az 1849-es tragikus eseményeknek.

      A nagyszámú polgári áldozat mellett, a várost súlyos anyagi és erkölcsi károk érték: 404 ház égett le, közöttük a városi nagyvendéglő, középületek, a görögkeleti templom, de megsemmisült a városi levéltár iratanyagának, illetve a katolikus és a görög keleti egyházak anyakönyveinek egy része is. Mindemellett nem kis mértékben romlott meg a magyarok és szerbek közötti viszony, és évtizedekbe tellett, míg az normalizálódott.

      Zenta város közönsége 1850. január 25-én ún. Sérelmi folyamodványt nyújtott be I. Ferenc József uralkodónak, részben az 1849. évi vérengzés, illetve a még mindig tapasztalható magyarellenes zaklatások miatt. Ebben a sérelmi kérvényben a zentaiak előadták, hogy az 1849-ben megtörtént szörnyűségek mellett, a zentai szerbek részéről még mindig nincs meg a megbékélés jele, sőt újabb erőszakosságok és tettlegességek történtek a városban. A sérelmi folyamodvány mellé csatolták a 94 tanúnak s vallomását a szerbek által elkövetett gyilkosságokról és atrocitásokról.
     Arról nincs információ, hogy az uralkodó válaszolt e a zentaiak panaszára, viszont ennek kapcsán 1850. augusztus 14-i dátummal négy oldalas folyamodványt adtak be a zentaiak a volt Tiszai Korona-kerület tanácsához kivizsgálásra („Zentai több lakosok folyamodványa, a vérengző dühös vadak elkövetett gyilkosságai tárgyában”), melynek tartalma gyakorlatilag megegyezik az uralkodóhoz címzett folyamodvánnyal, melyben hét pontban sorolták fel a sérelmeket, illetve az indokokat, ezek:

    Ez utóbbi h) pont alatt több oldalon keresztül, név szerint vannak felsorolva a magyarokat ért atrocitások. A fenti hét pont mindegyikénél, számokkal jelzett tanúk erősítették meg a fő vádpontokat. A tanúkat meghallgatták, de arról nincs tudomásunk, hogy volt e ennek a lefolytatott vizsgálatnak jogi következménye. Nyilvánvaló, hogy az 1850-es években, a Bach-korszak elején, nem sok foganatja volt ezeknek a vizsgálatoknak, s a letiport magyarságnak sem volt sok szava, ezekben az időkben.

      A tanúvallomások közül érdemes idézni az 54. szám alattit, amely szerint:

    illetve a 92. számú tanúvallomást:

Halotti anyakönyv 333. oldala (1849. január-április)

     A szabadságharc utáni Bach-korszakbeli iratok között – a tanúvallomások kivételével – a gyilkosságokat illetően, egyetlenegyet találtam 1856. január 2-i keltezéssel, amely két tanúra hivatkozva, név szerint említi, hogy Gordán Antalt a középső temetőnél lőtték agyon. A bizonylatot Szíjjártó István r. k. plébános  állította ki, s megindokolta, hogy a nevezett halálakor a „közzavarban“ nem lévén katolikus pap, a holtat egyházilag nem temették el, illetve a holtak anyakönyvébe sincs bejegyezve (egyébként 1849 februárjától áprilisig nem vezették az anyakönyveket). Ennélfogva két tanú vallomása alapján, akik látták az eseményt született meg az okmánybélyeggel ellátott és a hatóságnak átadott fentebb említett irat, csatolva egy Gordán Rozál nevére kiállított keresztelési kivonattal (valamilyen ügyben kellett a fenti „holttá nyilvánítás“).

Emlékbejegyzés a zentai plébánia halotti anyakönyvében

      A Bach-korszak megszűnte, illetve az 1867. évi kiegyezés után tompultak az ellentétek és a politikai légkör is enyhült, melynek következtében a szélesebb körű közéleti szerepvállalás is elkezdődött, és például megalakulhatott az országban a szabadságharcot megjárt honvédek egyesülete, többek között Zentán is. Az egyre növekvő és szélesedő politikai szerepvállalásban, nem kis mértékben vette ki részét Zentán a helyi sajtó.

      A Zentai Híradó c. helyi újság 1884. aug. 10-i számában „A kegyelet nevében” címmel, a lap szerkesztősége tett javaslatot egy emlékmű felállítására, az 1849. évi ártatlan áldozatok emlékére. A leendő emlékmű, egy elhagyatott halom felett állna, a szabadkai út mentén, közel a felsővárosi temetőhöz, mely halom az 1849-es áldozatok földi maradványait rejtette. Az újság szerint ide, a kiásott védősáncokba temették a városi piactéren, a Szentháromság szobornál meggyilkoltakat. A szerkesztőség ötforintnyi adománnyal meg is nyitotta az adakozó ívet.

Szekfű György

      1889 tavaszán, megkezdődött a Szabadka – Horgos – Zenta vasútvonal építése. A pálya nyomvonalát alapozó munkások jelezték, hogy az egykori védősáncok helyén, az ásáskor nagyon sok emberi maradvány került elő. Szekfű György, a város akkori főjegyzője (később a 48-as Honvédegylet elnöke, és volt honvédhadnagy) a városi közgyűlésben előterjesztette indítványát, hogy a város költségén exhumálják az áldozatokat, s a közelben lévő felsővárosi temetőben egy közös sírba temessék újra őket. A Képviselő–testület elfogadta az indítványt, s rövidesen megtörténtek az exhumálások, majd 1889. április 29-én Appel Ede plébános vezetésével gyászistentisztelet keretében temették újra a város vértanúit.

1849-es zentai mészárlás áldozatainak emlékműve

       Néhány évvel később az újratemetettek sírja fölé – 1893 Mindenszentekének ünnepére – Szekfű György kezdeményezésére közadakozásból elkészült a fekete márvány emlékmű, mely azóta a magyar forradalom és szabadságharc legtöbb polgári áldozatot követelő véres eseményének állít emléket.

 

Tari László
zentai helytörténész
Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság alapító tagja

2023. április

Irodalom és források: