Az 1848/49. évi országgyűlés három rutén képviselője

1848/49-ben a polgári jogegyenlőség kivívása után Magyarország szabadságáért és függetlenségéért a harcot is vállaló nemzetünk az országgyűlés működésével legitimálta magát. A 450 megválasztott népképviselő közül 65-en nemzetiséginek vallották magukat (20 erdélyi szász, 25 román, 6 horvát-bunyevác, 5 szlovák, 5 szerb, 3, rutén és 1 fiumei olasz).

A história iránt korunkban érdeklődők közül sokan – főleg az ifjú nemzedék - nem tudják, kik voltak a ruténok vagy ruszinok. Úgy érezzük, a mai elkeseredett orosz-ukrán háború korában fontos, hogy röviden összefoglaljuk történetüket, területi megoszlásukat.

A szláv nyelvcsaládba tucatnyi nép tartozik Kelet és Közép-Európában (orosz, ukrán, belorusz, lengyel, cseh, szlovák, szerb, horvát, szlovén, bosnyák, montenegrói, rutén) akik vallásilag három - a görög ortodox, római katolikus és a görögkatolikus - egyházhoz tartoznak. Utóbbiak, a római pápasághoz rendeltek közé egyedül a rutének vagy ruszinok sorolandók.
Honfoglaló eleink a Kárpát-medencének síksági területén telepedtek le, ahol a földek minősége lehetővé tette az őszi búza, a szőlő stb. termesztését és lovak, szarvasmarhák stb. tartását. A széles hegyvidéki kerületek védő gyepüként néptelenek maradtak, csak később települtek ide szláv és Erdélyben román lakosok. Ez történt Kárpátalján is, ahol a tatárjárás utáni évszázadban kezdődött a benépesülés. 
Eleink úgy tartották, a rutének a magyar államhoz leghűségesebb nemzetiség. Magukat mai napig uhrorusznak-(magyarorosz) nevezik. Önállósági és autonómia törekvéseik 1918-ig nem voltak. Egyházilag 1646-ban csatlakoztak Rómához. II. Rákóczi Ferenc uradalmaihoz 161 rutén település tartozott, népük beállt a kuruc seregekbe és hűségesen szolgálta fejedelmét. 1848-ban is szinte kivétel nélkül a szabadságért harcoltak.
Hangsúlyozni kell, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, nemcsak országunkban, hanem Galícia és Bukovina tartományokban is nagy számú görögkatolikus élt. 1890-ben Galícia 6,6 milliós népessége 43%-a (2,8 millió), a kis Bukovina 650 ezres lakossága 41%-a vallotta magát ruténnek.
Napjainkban a monarchia utódállamai közül Szlovákiában vannak a legtöbben. Trianoni országunkban 2021-ben csak két faluban (Komlóska, Múcsony) beszélik e nyelvet, sokan elmagyarosodtak.
Ukrajnában 1959 óta nem tartják nemzetiségnek a ruténokat. A mai kijevi kormánypolitika erőszakkal ukránosítja a több nemzetiségű államot.
E kurta históriai áttekintés után térjünk rá az 1848/49. évi szabadságharc rutén (ruszin) politikusaira.  

Selevér Elek

A család Bethlen Gábor fejedelemtől, 1617-ben nyert címeres nemeslevelet és előnevét Uglya és Nyágova görögkatolikus rutén falvakról vette. Jobbágyok felett nem uralkodtak, maguk művelték földjeiket. Az 1754/55. évi országos nemesi összeírás Máramaros vármegyében Selevér Jánost, Ferencet, Pétert és Mihályt nevezte meg. Az 1791. évi nemességvizsgálatakor Miklós fiait írták össze. Királyi nemességigazolásukat Bécsben, 1822. június 7-én vezették be a Királyi Könyvekbe.
A genealógiai irodalom nem közöl családfát, a mormon egyház világméretű „familysearch.org” anyakönyvi fotó gyűjteményében a mai Ukrajnának nincs anyaga. Így Elekről annyi deríthető ki, amit a nagyváradi jogakadémia hallgatósága nyilvántartásainak feldolgozója, Varga Júlia közölt. 1828/29-ben a szatmári líceum I. éves bölcsésze, tanulmányait Nagyváradon folytatta, itt az 1829/30. tanévben II. évf. bölcsész, 1830/31-ben I. évf., 1832/33-ban pedig II. évf. joghallgató volt. Az akadémia anyakönyvében Máramarosszigeti születésű, 18 éves (tehát 1810 körül születhetett), görögkatolikus, nemesi rendű diáknak írják. Meg nem nevezett apja főügyészi (ordinarius fiscalis) tisztet töltött be a vármegyénél.
Az 1848/49. évi törvényhozási almanach névcikkének szerzője, Molnár Zsuzsanna tisztégviselői jegyzékekből helyesen tételezte fel, hogy az édesapa neve István volt, aki 1829-ben majd 1834-ben táblabírót tisztet töltött be, testvére, István (született: Máramarossziget, 1806 körül) szintén Szatmárnémetiben diákoskodott.
Nincs jele, hogy megházasodott volna és nyomtatott gyászjelentése sem maradt fenn.
Elek a szokásos tanult nemesi életpályát járta be. A jogakadémia elvégzése után kötelező volt a joggyakorlat pl. a pesti Királyi Táblánál, majd dicséretes záróvizsgák után 1836. december 17.-én letette az ügyvédi esküt. Visszatérve szülőhelyére, 1841 augusztus 6-án a tisztújításon a felső járás alszolgabírája lett, 1845 július 14-től pedig a szigeti járás főszolgabírójaként tevékenykedett a forradalmi változásokig, 1848. júl. 10-ig.
Pesti népképviselővé június 21-én „szép rendben, közakarattal választották meg a többségében nemzetiségek lakta ökörmezői kerületben”. Július 24-én a válaszfeliratot Bécsben felterjesztő 50 tagú bizottságba került. Egyetlen felszólalásában javasolta, hogy a máramarosi kormányellenes lázadás felszámolása érdekében a T. Ház utasítsa az Országos Honvédelmi Bizottmányt „erélyes intézkedésre”.
1849 első napjaiban követte a császári haderő támadása elől Debrecenbe visszavonult országgyűlést és végig részt vett a munkájában, amit tanúsít, hogy napidíját 1849. június 30-ig felvette.
A világosi fegyverletétel után őt is cs. kir. haditörvényszék elé állították, majd 1850. július 20-án amnesztiát kapott. Hazatérve megélhetése biztosítása érdekében hivatalt vállalt. 1852-ben vármegyéje cs. kir. kerületi törvényszéki ülnöke és tanácsos lett, Szigeten majd Ungváron lakott. Rendőri megfigyelői magatartását „kifogástalannak” és társaságban nagyon hallgatagnak ítélték.
1853-ban ideiglenesen Pestre helyezték a főállamügyészségre. 1854. június 14-ével megszüntették utazási korlátozását. Ez az utolsó nyoma, később nincs a tiszti cím -és névtárakban. Elhunyhatott.

Jakovich József

Nemesi rendű, görögkatolikus, rutén anyanyelvű családból származott. de sem a Királyi Könyvekben, de Nagy Iván családtörténeti alapművében nem található a nevük, sem nemesség és címer adományozásuk kelte. Kutatásaink során nem találtuk meg keresztelési bejegyzését, szülei, testvérei nevét. Minden bizonnyal nőtlen maradt.

A kassai jogakadémia anyakönyve szerint Homonnán, 1811-ben született és 1829-ben fejezte be tanulmányait. A kötelező jogi gyakorlatot – „jurátusságot” - a pesti Kir. Táblánál 1830-ban teljesítette és kiváló záróvizsgák után 1832. ápr. 4-án ügyvédi esküt tett. Pesten telepedett le, neve 1836-ban a fővárosban élő nemesek jegyzékében olvasható. Híres ügyvéd lett. Tagja volt a Nemzeti Casinónak (1839) és a Pest-Budai Hangász Egyesületnek (1840). A fővárosban magáévá tette a szabadelvű politikai elveket így a távolból erősítette az ismerten konzervatív Sáros vármegye kis liberális táborát.

Az 1848-as forradalom után népképviselő választásokon, szülőföldjén a zborói kerületben indult és a ruténok támogatásával, békés hangulatban nyert.  Ellenfelei azonban megóvták az eredményt, mondván, hogy két rutén falu beírt választóit mások helyettesítették. A megismételt voksoláson újraválasztották, így az országgyűlés igazoló választmánya aug. 5-én végleg verifikálta mandátumát

Nem játszott jelentős szerepet, bizottságba sem választották. 1849 első napjaiban Debrecenbe is követte a törvényhozást és elég passzív résztvevő volt.

Mindazonáltal tagja lett az 1849. ápr. 5-én alakult Radical Pártnak, amely hazánk teljes függetlenségét és demokrata köztársasággá alakítását tűzte zászlójára. Megszavazta a Habsburg ház trónfosztását és a Függetlenségi nyilatkozatot is.

Politikai súlya ezután nagyot nőtt, mivel Kossuth kormányzó Sáros vármegyébe küldte br. Luzsénszky Pál mellé segéd kormánybiztosnak. Igen határozottan működött, május 3-án rutén nyelvű röplapon hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot és a ruténságot a haza védelmére szólította a támadó császári hadakkal és a betörő orosz seregekkel szemben. Eredményesen működött a honvédség felszerelése és élelmezése érdekében. Később azzal vádolták, hogy „gyakran a felséges uralkodóházat szidalmazni merészelte”, a trónfosztott Habsburgok sok hívét bezárással, jószág elkobzással büntette az általa alakított állandó büntetőtörvényszéken. Buda visszafoglalása után Eperjesen „ünnepélyes táncvigadalmat” rendezett.

A szabadságharc után Jakovichot is cs. haditörvényszék elé állították. Csak 1851 okt. 7-én hirdettek felette ítéletet. Az uralkodó elleni „bűneit” és a ruténság lázítását halállal büntették majd 6 év várfogságra „enyhítették”. A josefstadti börtönben sínylődött, s bár magaviseletét nyugodtnak, tisztességesnek, engedelmesnek tartották, csak 1856. július 14.-én engedték szabadon. Tartózkodási helyéül Pestet jelölték ki és rendőri felügyelet alá helyezték. Régi szakmai hírnevét visszanyerve újra ügyvédkedett. A Vasárnapi Újság megrázó tudósításban számolt be haláláról. 1863. ápr. 29.-án szállásról távozva azt mondta, elutazik, de a Soroksári úti Két Korona vendéglőbe ment, ahol agyonlőtte magát. Egyházi szertartás nélkül földelték el.  Mi bírhatta a különben derűs hangulatú férfit e kétségbeesett lépésre? Örök rejtély marad.  6) Pálmány 1848/49. ogy. alman 401-403. -    

Tizedy Miklós (*VIdernik/Védfalu, 1816 +1866) nőtlen 7) Pálmány 1848/49. ogy. alman 905-906

https://magyarnemzetinevter.hu/szemelyi-nevter/?id=857883&date=2024-02-06

Nem nemes, görögkatolikus, rutén anyanyelvű család sarja volt. Apja Deszátnik József anyja neve Mária volt Az atya és három fia, Miklós, Mihály és Antal 1845-ben Tizedyre változtatta a nevét (a Desatnik tizedes, tizedszedő szlovákul). Két testvére görögkatolikus plébános lett, Mihály *1812 + 1866. dec. 17.)1846-47-ben- „Inlany”-ban, 1847-1866 között Helcmanócon, Antal pedig 1850-k, Védfalván működött

Miklós az egri líceumban 1844-ben végzett, majd 1845. szept. 10 gyakornokként felesküdött jegyző (jurátus) a pesti Kir. Táblán. Kitűnően vizsgázva 1847. szept. 23-án k ügyvédi esküt tett.

1849 május 30-án Szepes vármegye egyik szolgabírójaként választották meg a szepesi lublói kerület népképviselőjévé.  A képviselőház utolsó pesti ülésén, 1849. július 2-án igazolta mandátumát. A Függetlenségi Nyilatkozatot és a Habsburgok trónfosztását ekkor már kimondták, így természetes, hogy a Magyarország teljes önállóságát és demokrata köztársasággá alakítását célul tűző Radical Párthoz csatlakozott.

A szabadságharc legyőzetése után a cs. haditörvényszék halálra ítélte, de 1850 július végén a Haynau által teljes amnesztiában részesített 205 képviselő közé került. A szegény férfi kijelölt lakhelyén, Eperjesen ügyvédek mellet írnoksággal (Schreiberei) kereste szűkös kenyerét. Politika magatartását nyugodtnak, közönyösnek ítélték a besúgók, megjegyezve, hogy csak a görögkatolikus papsággal érintkezett. Rendőri felügyeletét 1856. november 29-én szüntette meg a kormányzat és újra ügyvédként működhetett a Tiszán Inneni ker. főtörvényszék mellett.

1861-ben ismét az ólublói ker.-ben indult. Bár a választás ellen egyesek kérvényt adtak be, a T. Ház ápr. 17.-én igazolta. 1862-1867 között Szepes vármegye törvényszéki ülnöke tisztét töltötte be.  Gyászjelentése nincs, a nőtlen férfi vsz. ekkoriban hunyt el.

dr. Pálmány Béla
történész
az Országgyűlés levéltárának ny. vezetője
a Klauzál Gábor Társaság tagja

2024. április

(A képeket válogatta: Hódi Szabolcs)