„Névtelen félistenek” otthona avagy a '48-as Honvédmenház története

Eredetileg a vak, a végtagjaikat vesztett, a teljesen legyengült és az idős honvédtiszteket vették fel a Menházba. A Soroksári úti 48-as öregek otthonának létszámát az első évtizedben nem sikerült feltölteni. Az Országos Honvédegylet által adományokból fenntartott intézmény állandó pénzügyi gondokkal küzdött. Hosszas politikai csatározás után a Honvédmenház 1882-ben állami felügyelet alá került. Az intézmény 1882-es államosítása után már altiszteket és közhonvédeket is fel lehetett venni a Menházba. A 48-as veteránok a kaszárnyai viszonyokhoz hasonló, szigorú házirend szerinti katonai hierarchiában élték mindennapjaikat a Honvédmenház parancsnokának a felügyelete alatt.

Fotók a Honvédmenház	emlékkönyvböl

Az intézmény zavartalan működését és a jelentkezők felvételét, valamint a lakók panaszainak felülvizsgálatát a Honvédmenház Felügyelő Bizottság intézte. A Bizottság tagjait a Honvédelmi Minisztérium és az Országos Honvédegylet képviselői alkották és többnyire 48-as honvéd múlttal rendelkezőket jelöltek ki a feladatra. Az időközben 100 fősre bővített Menházban 1887-ben új felvételi rendszert vezettek be. A felvételre minden 70. évét betöltött igazolt vagyontalan 48-as honvéd jogosult volt, de a vakok és rokkantak elsőbbséget élveztek a felvétel során. A sikeres felvétel előfeltétele volt a Segélyező Bizottsági meghallgatás, és a szegénységi bizonyítvány bemutatása. A szükséges dokumentumok közé tartozott az orvosi bizonyítvány, amelyet az illetékes honvédegylet által kijelölt két orvos állíthatott ki. A felvételt kérelmezőnek rendelkeznie kellett a 48-as múltat bizonyító honvédigazolással, amelyet a területileg illetékes honvédegylet, vagy pedig az Országos Honvédegylet állított ki. Igazolt honvédnek számítottak azok a tisztek, akik be tudták mutatni a tiszti kinevezési okmányaikat vagy a kinevezést tartalmazó hivatalos újságot. A közhonvédek esetében az igazolási procedúra némileg bonyolultabb volt a megfelelő okmányok hiányában. A honvédmúlt igazolása érdekében a 48-as honvédeknek el kellett tudni mondaniuk, hogy pontosan hol és ki alatt szolgáltak, milyen csatákban és ütközetekben vettek részt és milyen különleges eseményekkel találkoztak a szolgálati idejük alatt. Amennyiben az elbeszélt történetük hitelesnek tűnt, akkor még szükség volt két, már igazolt 48-as honvéd megerősítésére. Az igazolási eljárás nem volt tökéletes, hiszen két tanút bárki kiállíthatott és utána élvezhette a 48-as honvédlét előnyeit. Ezek közé tartozott: a társadalmi megbecsülés, a segélyezés, a nyugdíj vagy akár a Honvédmenházba való felvétel is. Az idő előre haladtával az igazolási eljárás folyamata egyre bonyolultabbá vált, mivel a 48-as honvédek száma csökkent, így egy-egy jelentkező történetének ellenőrzése is nehezebbé vált. Az igazolási rendszer hibáit és kiskapuit számos szélhámos álhonvéd így is kihasználta annak ellenére, hogy a honvédigazoló bizottságok igyekeztek kiszűrni őket. A Menházba való felvétel előfeltételének számított a büntetlen előéletet bizonyító erkölcsi bizonyítvány és az orvosi vizsgálat eredménye. A csalások kiküszöbölésének érdekében a születési anyakönyvi kivonatot is be kellett mutatni.

Felújított Honvédmenház

A Honvédmenház épületét 1899-1900-ban felújították és további 50 férőhellyel kibővítették. Bydeskuthy Sándor ezredes volt a Honvédmenház utolsó parancsnoka 1909-1911 között. A kormány Bydeskuthy halála után több parancsnokot nem nevezett ki az intézmény élére, ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy egy fiatalabb elöljárót nagyon nehezen fogadtak volna el az ekkor már jócskán a 80-as éveik közepén járó agghonvédek. Másrészt az öreg veteránok korukból adódóan egyre inkább szorultak állandó felügyeletre, egyre gyakoribbak voltak a megbetegedések és az elhalálozások. Emiatt is született az a döntés, hogy egy magas rangú katonai orvost állítanak a Menház élére. Vezetője a Magyar Királyi Honvédség egy törzsorvosa Dr. Virágh László főorvos lett. Ezzel párhuzamosan a Honvédmenház 1911-ben új szervezeti szabályzatot kapott, amelyben kimondták, hogy innentől már a Menház nem kaszárnyai jellegű, hanem kórházi jelleggel bíró ellátási intézetnek minősül.

Míg az intézménybe az 1900-as évek elején a többszörös túljelentkezések miatt nehéz volt bekerülni az idősödő honvédeknek, addig az 1910-es évek elejére már nem volt kihasználva az épület teljes kapacitása. Az 1910-es évekre a még életben lévő 48-as veteránok száma is drasztikusan csökkeni kezdett, még működő regionális honvédegyletek szűntek meg, legtöbbször az egyleti tagok elhalálozása miatt. Példaként a Debreceni Honvédegyletet lehet említeni, ahol a helyi 48-as egylet 1912-ben megszűnt, mivel már csupán 4 élő tagja volt a szervezetnek.

Fekete Sámuel (94 éves)	Weisz Hermann (93 éves)	Kosaras János (91 éves)
Lebó István (91 éves)	Mészáros István (90 éves)	Tóth Benjamin (82 éves)

A Honvédmenház utolsó '48-as honvéd lakói

A világháború idejére a Honvédmenház megcsappant létszám miatt, már alkalmas volt az épület a háború rokkantjait is befogadni. 1914 márciusában még 91 honvéd (6 tiszt, 11 altiszt, 74 közhonvéd) élt a 150 férőhelyes Honvédmenházban. Nem meglepő módon már a Nagy Háború elején felmerült, hogy a feltöltetlen helyeket hadirokkantakkal töltsék fel. 1914 novemberében Balogh Sándor százados, a Honvédmenház Felügyelő Bizottság és az Országos Honvédegylet elnöke jelentette be, hogy javaslatot tett a Honvédelmi Minisztériumnál a Menház szabad férőhelyeiből a világháború sebesültjei számára egy ideiglenes korház felállitására. A háború alatt is részt vettek a Menház még életben és jó egészségügyi állapotban lévő veteránjai a protokolláris rendezvényeken, ezek közül kiemelkedik az egykori fővezér Görgei Artúr elbúcsúztatása 1916-ban a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél.  1885-ben még a 48-as honvédegyleti mozgalom elítélte Görgeit árulással, 31 évvel később azonban már a még élő 48-as honvéd veteránok díszsorfalat álltak a fővezér utolsó útján.

A felszámolt tabáni temetö '48-as honvéd sírjai a farkasréti temetöben	Katonatársuk temetésén díszsorfalat álló honvéd veteránok a tabáni temetőben

1914-1918 között az épület kihasználtságának témája folyamatosan napi renden volt tartva. A 1918 áprilisában a Menházba egy hadosztály 100 embere rendezte be a főhadiszállást, ami a 48-as honvédek érdekeit sértette. 1918-ban a Menház küldöttjeként, Szirmay György főhadnagy jelen volt a köztársaság kikiáltásánál. 1919-ben a népbizottság képviselői szerették volna kisajátítani az épület szabad férőhelyeit, ezzel szemben a Honvédmenház Felügyelő Bizottsága hevesen tiltakozott, arra hivatkozva, hogy az objektum a mindenkori 48-asok tulajdona.

Gyerekek köszöntik a honvéd veteránokat	Agg honvéd 1918-ban

A Menház történetéhez tartozik a Honvédmenház Felügyelő Bizottság sérelme a román megszállás idején. 1919 szeptemberében a román katonák egy házkutatási razzia során a Bizottság irodájából eltulajdonítottak egy több száz korona értékű zöld posztót. A 48-as honvédek jelezték sérelmeiket egy román laktanyában, de nem történt intézkedés. Második alkalommal Galambos András Honvédmenház Felügyelő Bizottság jegyzője ment el panaszt tenni, de szuronyt szegeztek rá a román katonák és elzavarták. Az incidens azért is érdemel figyelmet, mert a Honvédmenház Felügyelő Bizottság jegyzőkönyvében rögzítették ezt a „gyalázatot” amit a 48-as honvédek ellen követek el a románok és az eset megítélését az útókora bízták.

1920-ban a Honvédmenház 3 veteránja (Lebó István, Fekete Sámuel és Kosaras János) részt vett a frissen alapult Hadimúzeum által szervezett Honvéd emlékünnepen. A rendezvényen dísz vendégként vettek részt, Horthy Miklós kormányzó kezet fogott az összes 48-as veteránnal, ezzel is kifejezve, hogy mélységesen tiszteli a XIX. század nagy generációjának utolsó képviselőit.

Horthy Miklós öreg honvédekkel	Honvédmenház '48-as lakói

1920-ban megállapodás született arról, hogy a Menház 150 férőhelyéből 100-at az első világháborús hadirokkantak vesznek át. A fenn maradó helyeket továbbra is a 48-as honvédek számára tartották fent. 1920 októberében az intézmény falain belül még 9 egykori 48-as veterán élt (1 tiszt, 1 altiszt, 7 közhonvéd). 1924-ben hivatalosan is Honvéd Rokkantházzá nevezték át az épületet azzal a kikötéssel, hogy a mindenkori 48-as veteránok mindig előnyt élveznek a helyek feltöltésénél.

Az intézmény utolsó 48-as lakója az a Lebó István közhonvéd volt, aki a debreceni ütközött veteránjaként 1906 óta élt az épület falai között.  Lebó 1928 július 1-én a hunyt el 97 éves korában. Halálát követően tévesen az utolsó 48-as honvédként ravatalozták fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén és helyezték végső nyughelyére a Kerepes úti Nemzeti Sírkertbe. Vele az egykori regiment otthonának 1497. lakója is csatlakozott az „égi regimenthez”.

Lebó István, a Honvédmenház utolsó '48-as lakója	Lebó István gyászértesítője

Lebó István utolsó '48-as honvéd nemzeti temetése 1928-ban és felújított sírja

Ami az épület későbbi sorsát illeti a II. világháború idején rövid ideig kaszárnyaként is működött. Az 1944-es bombázások idején az objektum súlyosan megrongálódott, valamikor 1947-1950 között lebontásra került az épület. Ma már az egykori 48-as ferencvárosi mementó helyén gyár épületek állnak, az egykori 48-as emlékét egy rövid átkötő utca őrzi csupán.

Az emlékező weboldalunk (honvedmenhaz.hu) célja, hogy a Honvédmenház alapításának 150. évfordulója alkalmából méltóképpen megemlékezünk a veterán gondozásban fontos szerepet játszó intézményről.

„Ha öreg honvéddel találkozol bárhol, emeld meg fiacskám szépen a kalapod!” (Gárdonyi Géza: Az öreghonvéd)